Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-07-15 / 22. szám
voltak ezek. Julis elhozta magával hazulról minden kincsét, peregette előttünk és nekünk adta valamennyit, a meséket, a miket a fonókban hallott, a mik tollfosztás idején regés emberek ajkáról elszálltak. Táltos mesék, tündérregék verték föl a mi gyerekképzeletünket és — ezt igy éreztük — Julis maga is, kicsiny alakjával, nyájas szőke fejével, ibelészövődött a mesékbe és mi hallgattuk őt, mint holdsugárzás idején a meseforrás titkos csörgedezését a kicsi, öreg manók. Egyszer a fehér lóról, meg a hű mátkáról mesélt Julis. Elment a vőlegény, nagy, gyilkos csatába és soha többé vissza nem jött. Mátkája sirt-ritt mindig, hullatta könnyeit az elárvult menyasszonyi koszorúra. A koszorú mindinkább szebb lett, a leány minden éjszakán egyre öntözgette a fájdalomnak harmatával, szebbnél-szebb mirtusok nyíltak rajta, de csak hire se jött, hamva se volt a vőlegénynek. Egyszer aztán egy holdvilágos éjszakán a nyoszolyájában sirdogált a menyasszony. Kocognak az ajtón és megszólal odakünn valaki: — Tenyeres, talpas, szép kis mátkám, nyisd ki az ajtót... Kiugrik a menyasszony az ágyából, odaszalad az ablakhoz, hát látja, hogy a vőlegénye van itten, ezüst ruhában, gyémántos sisakkal a fején és ül egy nagy, fehér lovon. A leány megijedt, nem merte kinyitni az ajtót, de a vőlegény lehajolt a lóról és megint kopogott az ajtón: — Tenyeres, talpas, szép kis mátkám, nyisd ki az ajtót... A mese itt félbenmaradt... Az ajtó megnyílt, a szobaur dugta be a fejét és odaszólt Julisnak: — Hozza be a lámpát. Magunkra maradtunk, a fehér ló meséje izgalmasan szállt le közénk, mélyen bebújtunk az ágyba s a takarók alatt gagyogtuk, mondogattuk — épp úgy, mint Julis — itagolgatva, ijedősen: — Tenyeres, talpas, szép kis mátkám, nyisd ki az ajtót . . . A .szobaurat nem ismertük, nappal sohse láttuk és csak azt tudtuk, hogy a mikor hazajön mindig behívja Julist és mi magunkra maradunk ia csonka mesével, a minek a végét pedig vergődő gondolatokkal, dobogó szívvel vártuk. Lassanként meggyülöltük a szobaurat. Valami dühös, fájdalmas érzés bántott bennünket, a mikor egyszer-másszor, esténként a lépteit hallottuk és azt hiszem az irigység ébredt bennünk, a mikor Julis bevitte hozzá a lámpást. A mesék,amik velünk maradtak, ilyenkor mindig megnőttek titokzatosságukban és féltünk a sárkányoktól, a kísértetektől, a Luca napján röpdöső ördögöktől és a szobámtól, aki elragadta tőlünk Julist. Nem ■tudom, miért ijedtem meg akkor és majd hogy nem sírva fakadtam, amikor Julis egyszer kipirult arccal, kócos fejjel jött vissza a szobaur szobájából és kacagott, hozzánk szaladt: — A szobaur adta .,. . Egy gyűrűt mutogatott Julis, kék kő volt benne, fölhúzta az ujjára, azután lehúzta rróla, játszott vele és nagyon jókedvű, nagyon boldog volt. — A mesét, Julis, a mesét . . . hogy megy tovább a mese? De Julis nem hallgatott ránk, csak a gyűrűt nézte, forgatta, próbálgatta és kacagott, amikor mondta: — Arany gyűrű, igazi gyűrű... Tudom, mi azért Julist még jobban szerettük és sajnáltuk őt, ha félben kellett hagynia a meséket, a miket úgy mondott el, hogy könyezett, ha szomorúságokról, örömökről beszélt. A hangját még most is hallom... olyan különös volt, félig beszélt, félig énekelt, úgy, mint a hogy a jámbor reformátusok zsoltárokat olvassák. Lejtőzött, csendült, halkult a hangja, hullámos ■beszédében reszketett a királyleányok könyes bánata, fölviharzott benne a táltoshősök énekes sóvárgása és- szivünkbe csengett az üvegharangok sóhaja, a mikor azt mesélte Julis, hogy átröpültek fölöttünk a boszorkányok. , A mikor a juhászrbl és a királynéról mesélt, Julis hangja meleg volt és cirógató, mind édes anyánk csókja. A jó, a galambszivü királyleányra irigykedtek a nővérei és megölték, hóvirág testét a fekete földbe elásták és sírjából, csudács-csudája, kinőtt egy jávorfa, arra ment egy juhász, levágta a jávorfát és sipot csinált belőle... Julis remegett, a mikor a mesében ide-VIHAR-ÉNEK. Hős aratók: Ébredjetek! Vihartüzek égnek a szép délibábba... Dózsa! A te bosszús szellemed Sötét tüze csapott a rónákra; Viharzik, tombol, lázad, ég! Készül a nagy aratásra — Az aranykalásszal együtt: a herék Is véresen dőlnek talán rakásra. Hős aratók: Ébredjetek! Ne másnak többé a fehér kalácsot! — A ringó, dús buzaszemek Mindegyike véretekben ázott... S óh, néktek — rónák fiai Soha nem jutott belőle kenyérnek. Föl hát most újra! Oh, de úgy aratni, Hogy vihar legyen az arató-ének. ARATÁSKOR. Reszkessetek! Dózsa népe: megért! Ti gyáva, ti véres máglyarak,ók! A büszke, a dacos vezért Nem felejtik el a barna aratók... És isten tudja: ma lesz-e vagy holnap Kutyakedvük a dalos aratóknak. 14 — ért, nagy kék szemét ránk emelte, izgettmozgott a zsámolyán és bólogatta szőke fejét, sopánkodott, a mikor elmondta, hogy a juhász beléfujt a sípba. Julis rákezdett » dalra, hogy mit mondott a sip. A hangja megölelt bennünket és forró meghatottság boritotta el a szivünket, amikor énekelte, ránk hajolva sirdogálta: Fújjad, fújjad, szép juhászkám, én is voltam király lánya, de most vagyok jávorfából furulyácska... ÁJmainkat ez éjszaka Julis behintette szivárványos szépségekkel, alvófélben, télig ébren dalolgattuk, duruzsoltuk a jávorsip énekét és a mikor beledőltünk az álomba, kihasadtak számunkra, az éjszakai némaságból a tündéri játékok, könyeinkKel öntözgettük a királyleány sírját és fujtuk a sipot, szivünkkel eléhivtuk zokogó énekét. Reggel kimentünk a konyhába és nem láttuk Julist. Édes anyánk azt mondta, rossz volt és ezért elküldte. Mi összenéztünk, gondolataink összecsaptak és sirva fakadtunk: , — A szobaur! a szobaur... Anyánk megijedt, ránk nézett és azt mondta: — Csitt... De mi sirattuk a meséket, sirattuk Julist, a kivel elszálltak a mesék. Reszkessetek! A buja róna éled... De isten tudja örömre-e, gyászra? Csak egyre halaványabb, csak egyre fehérebb Álmodozó, szép, aranykalásza... És isten tudja, amire megér, Mi lesz belőle: Vér avagy kenyér?! ZUG ÉS ZOKOG .. Magas két partja közt, hol nincs útjába’ fék, Zug és zokog az ár. Figyel az ólmos ég, Melynek nyugodt ivén egy csillag-fény se rezdül, Szellő se bujdokol az éjszakán keresztül. Zug és zokog az ár, és hordja mélyiben S tovább hömpölygeti s ringatja szelíden Elsárgult arcát egy szűzi, szép halottnak, Ki önmaga rohant közéje a haboknak. Zug és zokog az ár, olyan p-anaszkodón, Mikéntha nagy keserv siró viszhangja vón’, Hangjában mintha csak egy ember-sziv perelne, Melyet gyötört, levert, örvénybe vont szeszerelme! ADA NEGRI. Dózsa-dalok. — Válfi Géza — ÍN
