Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-07-15 / 22. szám
nyakában puha, teveszőr kendő volt, ami a vállát eltakarta. Megrettenve, de ittas szemekkel nézett Klószra, a szeme megcsillant, de szemrehányás rezzent a szavaiban. — Maga az? Mit gondol? Valaki megláthatja! Klósz lázasan felelt: — Ne értsen félre. Bocsásson meg. Lekéstem a vonatról s tudja, hogy reggelig nem megy vonat. Gondoltam, megnézem legalább az ablakát ... És- amikor itt voltam, nem tudtam ellentállni a vágyamnak, hogy mégegyszer lássam. Bocsásson meg. Az asszony szótlanul a kezeit nyújtotta. Klósz megszorította a kezét s lassan csókolgatta. Az asszony nem vonta el. Hagyta. A szemében valami szelíd, gyengéd odaadás fénylett, valami bizalmas, örömteli meghatottság. — Csak egy pár percet, — könyörgött a férfi, és simogatta1 az asszony kezét. — Maradjon, — suttogta az asszony s a homlokát rvégigsimitotta. A szeme zavart volt. Egy kicsit bódultán hajolt Klósz fölé, amint folytatta: — Maradjon csak. Hallottam a vonat füttyét s itudtam, hogy lekésik. Megsajnáltam ... így legalább még beszélgethetünk ... Hamarabb eltelik az éjszaka. Az asszony kutatva körülnézett s egy kis félelemmel mondta: — Talán már nem jön erre senki. A kis város nyelve borzasztó, azt tudja. — Csak néhány pillanatig! —szólt fölhevülve a férfi. — Aztán megyek. Járkálok reggelig s magára gondolok. Elképzelem minden mozdulatát. Ahogy a fejét a párnára hajtja. Fölnézett az asszonyra hosszan, la szemük találkozott s a pillantásuk sokáig egymásba olvadt. — Adja ide a másik kezét is, — susogta Klósz. Az asszony odaadóan feléje nyújtotta a kezét. Ebben a pillanatban az utca végéről lárma hallatszott. Néhány férfi és nő hangja. Klósz megdöbbenve fordította arra a fejét, az asszony elsápadt. A kezét ijedten a füléhez emelve figyelt. Egy asszony beszélt nagy hangon, a többiek nevettek. — Bátkiék! — súgta az asszony meghökkenve. — Épen ezek! Holnap az egész város tudja! Néhány pillanat múlva itt jönnek el az ablak alatt! — Már el nem mehetek. Ha elmegyek annál rosszabb! — szólt Klósz izgatottan s nyugtalanul körülnézett. — A jó hírnevem! — súgta kétségbeesetten az asszony.— Épen ezek! Hogy épen ezeknek kellett most jönni! — Még nem látnak, — szólt forró izgalommal Klósz, mert a szomszéd ház egy kicsit kiugrik. Nyugtalanul körülnézett s lázasan súgta. — Ha talán a sarokba húzódnék? A szomszéd ház mellé? — Nem. Ott is észreveszik! Valamelyik férfi még tolvajt sejt s kérdőre vonhatja! A kezét tördelte s könnyes szemmel nyöszörögte: — Istenem, a jó hírnevem! A hangok közelebb hallatszottak. Az aszszonynak egyszerre kigyulladt az arca. — Lépjen föl hamar! Ide az ablakba! Be hamar a szobába. Az ablak alatt párkány van a falon! Klósz villámgyorsan felpattant az ablakra s egy pillanat alatt benn volt a szobában. — Az ablakot, — súgta az asszony. — Meghallanák. Maradjon csak igy. Most egy szót se szóljon. A lélegzetüket visszafojtva álltak a sötétben. A társaság az ablak alatt zajlott el. A hangjuk élesen verődött a szobába, majd lassan elhalkult. Még a kapu nyílását hallották messziről. Egy öblös férfihang "Jó éjszakát” kivánt s minden elcsendesedett. A szivük olyan hangosan vert, hogy hallották. Az asszony sóhajtott s pihegve mondta: — Nem vettek észre semmit! Gyorsan szedte a lélegzetet. A forró leheleté a férfi arcába csapott. S a két födetlen karja hirtelen a férfi nyakába hullott. Boldogan sirt, aztán nevetett. Valami dacos öröm remegtette, rázta a testét, az arca a férfi arcához simult s feltörő örömmel mondta: — Megmentettük a jó hírnevemet! — És most — kérdezte a férfi lázasan csillogó szemmel. Az asszony egy szót sem szólt. Egy könnyed mozdulattal az ablakhoz lépett s becsukta az ^blakot ... m* vM M 1!" íj ;; Tr.Ur Y: B&- . _-sA Elszállnak a mesék. — RÉVÉSZ BÉLA — Látom Julist... a ki gyerekkoromban nálunk szolgált. Frissen jött fel Pestre. Először szolgált a nagyvárosban. Odahaza elvégezte az aratást és a mezőkről egyenesen hozzánk került. Julist mi gyerekek nagyon megszerettük, mert gyönyörűen tudott mesélni. Emlékezem... az első napokban mindig hazagondolt. Az aratásról sokat beszélt. A marokszedésről, mikor a forró nap csiklandozta a nyakát és ha hajolt egyet-egyet, a meleg rázta és nevetnie kellett; a frissen hányt kévékről, a miknek jobb szaga van, mint a rozmaringnak és ha jött az este, rájuk dűltek az aratók és a marokszedők és eltereferéltek mindenféléről, még a csillagokról is, a mik lepislákolnak a mennyországból. Azután elmondta az áldomás rendjét-módját, a mikor koszorút kötöttek és a legszebb kalászokat zenével, felköszöntővel átadták a nagyságos urnák — Julis még teli volt — sóhajtgatott tőle — a föld szagával, a búza illatával. De azért már kíváncsiskodott és belebámult az uj világba, a hova csöppent. Budapest nagy titkokkal várta Julist, a ki falujából mé-g ki nem mozdult és csak otthon, ha a pesti lányok karácsonyra, husvétkor hazakerültek, hallott dolgokat a városligetről, a hol hattyúk úsznak, nagy, cifra szálákról, a hol mindig farsang járja, a nagy palotákról, a melyek közül akár'■— 13 — melyikbe több ember fér belé, mint három falu népe. Julis lassanként egészen a miénk lett, már nem emlékezett annyiszor a hazai dolgokról, az aratásról is megunta a beszélgetést, tett-vett, énekelve dolgozott és a mikor tisztogatta az ablakot, gyakran leeresztette a törlőrongyot, rákönyökölt az ablakpárkányra és hallgatta, mi történik lenn az utcán. Az emberek kavarogtak, a kocsik robogtak, a lóvonaton a kocsisok beletülköltek a levegőbe. Julis megmelegedett nálunk és minden este ringatott bennünket furcsa meséivel. Alig vártuk, hogy az ágyba kerüljünk. Julis ekkor bejött hozzánk a gyerekszobába, leült a zsámolyra és ott gunnyasztott mellettünk és mesélt-beszélt mindig uj, mindig rejtelmes históriákról. Gyönyörű esték