Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-07-15 / 22. szám

A jó hírnév.

Irta: PÁSZTOR JÓZSEF

Még a kezén érezte Klósz az asszony kezének melegét, amikor a bezáródó kapu előtt állva,egy kicsit bambán, valami kielégületlen ellágyulással sóhajtott fel'

— Milyen ostobaság, hogy itt nem maradhatok! Vajon visszatérnek-e többé ezek a pillanatok?

Azután kalapját a szemére huzva megindult a szelíd estében, a vasúti állomás felé.

Tegnap érkezett meg az asszony levele, amiben egyszerűen, minden sorban éreztetve a szerelmét, elmondta, hogy az ura beteg s már egy hete fürdőre utazott s ő is utána megy néhány nap múlva. Az utolsó napot egyedül tölti, mert cselédjeit is elengedte’ másnap aztán ö is elutazik az ura után.

Klósz behányt egy kis kézitáskába néhány szükséges holmit, az asszonynak sürgönyzött s a pályaudvarhoz hajtatott. Már hajnal volt, mikor megérkezett.

A kis város még aludt. De azért nem ült kocsiba, nehogy feltűnő legyen az érkezése. (Szivdobogva lépkedett a pályaudvarról az asszony lakásáig, mely egy csöndes, gesztenyefás kis utcában rejtőzött. Nagyo kát lélegzett a hűvös hajnali levegőből, büszkeség és gyöuyörüség árasztotta el. Régesrég várt erre a pillanatra. Tudta, hogy az asszony is szereti, de csak nagyon ritkán találkozhattak. Néha leutazott hozzájuk, de mindig csak társaságban találkoztak, ahol a közömböst kellett játszaniok.

Klósz kerülő utón leveleket is küldött az asszonynak, amiben könyörgött neki, hogy keressen valami ürügyet a fővárosba való utazásra. Az asszony sokat sirt, a levelet csókolgatta s fél éjszakát töltött a kertjében, nyiló rózsái között álmodozva, de még sem iteljesitette Klósz kívánságát.

Valami elragadó fiatalos elszántságot és örömet érzett Klósz, amikor befordult a csendes kis utcába. Különös gyöngédség és hála áradt ki a leikéből, mely becézgetöen szállongott az utca minden köve, minden alvó ablaka felé. Zavartan csöngetett a földszintes ház nagy kapuján s <a szive hevesebben vent, amikor az ujja nyomása után belülről a csengő hangját meghallotta.

Az asszony már felöltözve várta. Nyugodtan mosolygott. Az arca derűs volt, a szeme tiszta, mint aki boldogan aludt. A kertben már megtérített a reggelihez s a férfit egyenesen odavezette.

Leültek. Az asszony belenézett a férfi szemébe, majd egy picit elpirulva sütötte le a szemét.

— Tudtam, hogy eljön. Éreztem — susogta szemérmetesen.

Majd hirtelen fölemelte a fejét, pillantása nyugtalanul siklott bele a férfi szemébe s könyörögve mondta:

— De arra kérem . . . nagyon kérem. Ne értse félre a levelemet. Ne magyarázzon bele semmit . . . Soha nem volt alkalmunk hosszabb ideig együtt maradni. Ez a legjobb alkalom. Most beszélgethetünk. Itt, a hol annyit gondoltam magára. Egy szép napot tölthetünk együtt. Senki sem fog zavarni bennünket. Itt is ebédel nálam. Magam csinálom meg az ebédet. Aztán este szépen visszautazik.

Kioszt megszéditette az asszony kedvessége. Együtt szedtek rózsákat az asztalra. Megnéztek minden virágot a kertben.

— A lakásba be sem engedem, mert minden be van csomagolva. Holnap délelőtt utazom.

Erre egy picit elhallgatott. Sóhajtott. De hirtelen újra földerült az arca s pajkosan mondta Klósznak:

— A konyhába azonban bejöhet és segíthet nekem.

Kacagott és nyilt szemmel, őszinte boldogsággal nézett Klósz szemébe.

Eltelt a délelőtt, a délután s Klósz csak a kezét csókolta meg az asszonynak. Ezt is csak lopva.

Az asszony hirtelen elkomolyodott. Szomorúan lehajtotta a fejét.

— Ezt ne tegye. Ne . . .

Majd bensőségesen ránézett a férfira s szelíden mondta:

— Hát nem szebb igy? Maga tudja azt, amit én tudok . . . Nem kell róla beszélni ... Nem kell mutatni ... Egy boldog, tiszta, szép napot akarok magával eltölteni, amire mindig örömmel gondolhassak.

Maga elé meredt s elszomorodva mondta:

— A házasságban nem volt szerencsém.

Mégis, amikor válniok kellett, Klósz nem

tudta magát türtőztetni. Hirtelen átkarolta az asszonyt s megcsókolta. Az asszony előbb védekezett, mint egy leány, aztán visz szaadta a csókot. Az arca tüzelt, aztán gyöngéden eltolta magától Kioszt s könynyes szemmel súgta:

— Most menjen, menjen!

— Hát így váljunk el? — súgta Klósz lázasan. —* Miért? Senki sem tud meg semmit.

— Nem. Menjen — könyörgött az aszszony s a szeme fájdalmas fényben ragyogott. — Nem akarom.

— Reggelig itt maradhatnék — susogta Klósz s a melle majd szétszakadt.

Az asszony kinyitotta a kaput. Klósz kezét megfogta és simogatta.

— Most utazzék vissza. Tegye meg. Lát— 12 —

ja, szégyelnóm magam ... Boldogtalan lennék ... Talán maga ezt nem érti ... De boldogtalan lennék .. Hiszen maga mindig azt gondolhatná ••. . Azt gondolhatná, hogy igy akartam . . . hogy ezért irtam . . .

Óvatosan kinézett a kapun.

— Most nem jár 'erre senki. Mehet.

Klósz az asszony arcára nézett. A szemében szemrehányás tüzelt. Az asszony lehajtotta a fejét. Sóhajtott és Kioszt gyöngéden kitolta a kapun.

Klósz kábult volt. Egy kis parkon ment keresztül. Leült. Körülötte nyírek hajladoztak, zizegtek, a fekete fűből karcsún kiemelkedve s a lágyan fénylő ég felé ingatva lombjaikat. Az egyik pádról két egymásba fonódó alak emelkedett föl. Egy nő és egy férfi. Nem szóltak, csak elandalogtak lassan, egy hársuton, a szelíd álomszerű fényben nesztelenül lépegetve.

A hárs már virágzott s az édeskés illat átömlött a parkon. Klósz fejét a kezébe fogta. Az asszonyra gondolt. Már a szobájában van, talán már lefeküdt, vagy várja amig a vonat füttyét meghallja.

Az élete felét elengedte volna, ha most az asszonynál maradhatott volna. Egyszerre éles füttyöt hallott. Fölugrott. Az állomás felé sietett. Odalépett a pénztárhoz és jegyet -kért. A pénztárosnő álmosan bámult rá:

— A reggeli vonathoz? A gyors már elment.

Klósz ösztönszerüen az órája után nyúlt. A pénztáros kisasszony bezárta a pénztár üvegablakát. Klósz tétován állt egy darabig, aztán a kis táskáját átadta egy hordárnak. Kilépett az állomás épületéből. Körülnézett s maga sem tudta, hogy mihez kezdjen. Most csak tizenegy óra s reggel hatig nem megy vonat. Hotelbe menjen? Megborzadt ettől a gondolattól. Mily jó lett volna beülni valami üres fülkébe a vonaton s elszenderedni. A vonat muzsikált volna az álmába a mai napról.

Újra a parkban volt. Újra érezte a hársvirág szagát. A karjait vágygyal tárta bele a levegőbe s a szeme egyszerre nedves lett. Majd hirtelen áthevült s megremegett a keze. A szeme megcsillant. Megnézi legalább a házat ahol alszik. Az ablakát.

'Gyorsan visszament. Szinte futott. Az egyik ablakból világosság szűrődött ki. Lihegve az ablak alá húzódott s megkocogtatta az ablakot.

Odabenn nem mozdult senki. Újra felnyúlt az ablak üvegéhez s az ujjával háromszor megzörrentette az ablaküveget. A falhoz lapult s várt. Egyszerre észrevette, hogy a fény kialszik, hallotta, hogy az ablak nyílik. Hirtelen az ablak felé fordult. Az asszony dugta ki a fejét az ablakon. A