Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-01-14 / 2. szám

A színészi lélek útja. Irta: HEVESI SÁNDOR A színészi lélek, melynek naiv és szilaj ritmusai ott lüktetnek az ausztráliai nép­törzsek, az aleutok, a tüzföldiek, az esz­kimók és a busmanok kezdetleges mulatsá­gaiban és mimikái előadásaiban: valami­kor lelkes és mámoros dithyrambusokban ujjongott és tombolt a falusi Dionysios szüreti ünnepein, azokon a diadalmas, ne­vető napokon, a mikor tilos volt, sőt vé­tekszámba ment a józanság, a mikor a jó­kedvű táncos sziiretelők szatirnak öltöz­tek, kitörtek az élet közönséges rendjéből s nemcsak a testüket, hanem a lelkűket is más köntösbe bujtat­ták. A táncoló, a da­loló, a játszó ember tudatosan kiszakítja magát a mindennapi élet láncolatából, úgy szólván fölfüggeszti privát énjét, miköz­ben átengedi magát egy gondolatnak, egy érzésnek, vagy talán csak egy káprázat­­nak, úgy, hogy ha csak pillanatokra is, más emberré válto­zik. Kilépni önma­gunkból, átömölni lelkűnkkel egy más formába vagy hü­velybe, átérezni, sőt végig élni egy más lélek gyönyöreit és fájdalmait: ez a szín­játszás titka és csu­dája s egyúttal misz­­teriózus és elszakít­hatatlan 'kapcsolata minden más művé­szettel, mert hiszen bizonyos mértékben minden művészet be­­helyeződés a tárgyba, átélése a témának, objektumoknak, em­lékeknek, adatoknak megelevenitése — lé­lekkel, úgy, hogy. minden művészben van valami a színészből. A vallási kultuszba kereteit primitiv művészi megnyilatkozá­soknak közös jellegét a színjátszás adja meg, ámbár nem mindenütt fejlődik belő­le drámai művészet. A napbarnitotta Dio­nysios oltára körül fölüpült a hellén tra­gédiának és komédiának márványos, oszlo­pos színpadja. A szőlővenyigében lakozó életfolyamat istene, a ki — mint Walter Pater Írja — napfénynyel és esővel, tűzzel és harmattal táplálta a szőlőtőkét, s a ki utóbb már nem csupán a venyige lelke, nemcsak tűz és harmat, a ki szikrázó éle­tet él ezer meg ezer szőlőtőkében s fris­seséget és erőt ád a nedűnek s borrá vál­toztatja a vizet, hanem egyáltalában lelke minden fakadó, sarjadzó, zajló és forrongó életnek: életet ád nemcsak a komédiának, hanem a tragédiának js. Mert a vincellé­rek istene beköltözik a márványos város­ba, a finom Athénbe s a venyige vidám protektora, a ki hangot adott a Pán sípjá­nak, s a kinek borág hüsitette barna hom­lokát, a szomorúság fátyolét ölti magára, mintha elvesztett falusi békességét siratná. A városi Dionysios, a szomorú Dionysios nem más, mint Dionysios télen, a szenvedő isten, a kinek téli ünnepeiből keletkezik a tragédia. A napbarnitotta istennek a test­­szine is megváltozik: vakító fehérséget kap a városban. A szőlős kertek aranysárga istene, a kinek arca seprővel vagy durva festékkel volt bemázolva, nem ismer ma­gára abban a bájos, fehér, szomorú alak­ban, a kinek szeme könnyes, egész mivolta átszellemült, s a ki — mint egy híres et­­rusz tükrön van ábrázolva — kezének egy fájdalmas mozdulatával anyját keresi. A mámor istene tehát, akármilyen vidáman kezdte a pályáját, utóbb a szomorúság, a halál istenévé is vált s Aristophanes ko­médiáiban és Sophokles tragédiáiban az ő felemás lelke öltött drámai formát. Ámde az a monumentális szinpad, az antik tragédiának és komédiának gyönyö­rű, díszes kerté, a melyre a humanisták ideje óta sóvár, irigy szemmel néznek vissza a múltak bálványimádói, a filológu­sok, az akadémikusok és mindennemű könyvmolyok, az a sziklákba vájt, a nap­világgal kacérkodó hatalmas szinpad és nézőtér az érző, uj­jongó, szenvedő és kacagó színészi lel­ket lenyűgözte. So­phokles és Eurypides színpadján az embert kivetkőztették termé­szetes és emberi mi­voltából, rendes ará­nyaiból, mert hozzá kellett illeszteni a szinpad és nézőtér méreteihez; meg azonkívül a régi gö­rögök isteneiket és hőseiket is, az egy Tydeust kivéve, ter­­mésze fölötti óriási alakoknak képzelték el. A színészt tehát kothurnusra állították s hogy horihorgas ne legyen, kitömték, úgy, hogy nem mo­zoghatott rendesen s merőben konvencio­nális mozdulatokra volt szorítva. A fejét lárvával torzították el, a melynek moz­gatható szájába töl­csér volt beillesztve, hogy a hang teljes erővel hatolhasson ki a nagy nézőtérre. Valamikor csak seprővel mázolták be arcukat a színészek, faleve­lekből férceitek össze mozgó, könnyű ál­arcot, a melyből kivillanhatott a szemük; a nagy színpadon olyan álarcot hordtak, a mely börtöne volt a színészi kifejezésnek, s az a “Gesammtkunst”, melyet a klasszi­kái szinpad megteremted, s a melynek ke­retében nagy scenikai élőképek gyönyör­ködtették a nézőt s a kórus, mint mozgó relief, nagyon érdekes evolúciókat produ­kált: a színészt, jóllehet énekelnie és tán­colnia is kellett, a puszta szóra utalta. Az üvegfestés művészete. Képünkön látható, amint a művésznő egy darab üvegre festi a képet, amely valamely épület díszét fogja képezni. ■

Next

/
Thumbnails
Contents