Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-04-30 / 15. szám
•••••••••• , •\ V .••• vsA:v •••*•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••o**#»«••••••••••••••••••••••••••••••• •••••••••••••••••••a * ........... SZÉPIRODALOM • • • « v /• • *•••••* • V •• V • •• •• • ........... ............ • *. • • i ••••••••••• ••••••••••• 1 •• **••••••••••••• ® • A v y *. ••••••••••••••** Májusi fantázia. Irta: BRÓDY SÁNDOR. Már messziről érzem az orgonavirágot; színét és szagát legjobban szeretem mindé neki ölött. Előre érzem és várom télnek a végén és őszszel, amikor száraz gyümölcs — kit vastag levelek, zizegő szeretettel óvnak — jelenti, hogy az orgona virág volt: mindig elhatározom, ihogy jobban megbecsülöm, erősebben kiélvezem és öntudatosabban adorálom, amikor van. És amikor virít, megint csak elléháskodom a dolgot vele, nem ölelem magamhoz, mint ahogy elhatároztam, nem udvarolok neki folyton, — várom, hogy jövőre megint eljön. Amikor pedig máról-holnapra elmúlik, megrémülve kérdezem: váljon eljön-e még? Most megint itt van. És az ő kedvéért ülök vasúton is, éjjel, hogy hazájába mennék, a bus és komoly Erdélybe, ahol egy hétig minden vidám és illatos a teljes orgonától, amelyet mohamedán nő ültetett és a neve ott borostyán. Már a Királyhágón innen messziről érzem az illatot. És most a vasút megáll, azt se tudom hol, azt se tudom mikor és beszáll egy asszony; a kezében óriási lila virág-fa, a hajában, a sötét hajában is orgona-buga, fehér, mint kint a hold. Kár, hogy férfi jön vele. Biztosan az ura, az uj ura és nekem ezt majd látnom kell a félhomályban, az illatfelhőben, amint egymásra néznek, egymáshoz érnek, talán az ajkuk közbenjöttével is. — Ó! Nem csókolództak, nem érintkeztek, halkal és boldogan beszélgettek. A nő a virág fejét simogatta, a férfi a saját bajuszát, amely szőke volt. Mindketten szépek, egészségesek, fiatalok, jómódúak és tiszták, mikor pedig e holdas éjt beöleli a nap és reggel leszen: akkor elkövetkezik a nászuk, alkalmasint, biztosan a borostyán erdőbe süppedt Kolozsvár városában, mely egyébként is, de főként erre a célra, egészen öreg... Itten nagyon szomorú lettem, talán beszéddel megzavarjam őket? Mindent tudok róluk. Nem is annyira ők érdekelnek, mint saját magam: mit tennék, ha úgy most ebbe az uj — és még nem is asszony — asszonyba beleszeretnék? Mert az lehet. Mért ne lehetne? Mihez fognék? Szemben ülök egy párral, aki egymásé és senki másé, elválhatatlan és elválaszthatatlan. Az éjszaka igen illatos, de nagyon hűvös; fázom. De, nem szégyenlem, a fogam összevacog a belső melegtől. Az asszony leveti a kabátját, fehér ruháján végig siklik a velünk utazó holdvilág. Hanyagul dűl hátra és fehér ölébe dobja a virágját. — Nagy itt a forróság, legyezzen egy kicsit, hallja A férfi, — a férje — legyei az orgona ággal: — Aludjék egy kicsit — csicsijja, babugya... Megpróbálj nem lehetett, a vonat megállt és bejött valaki. Még szőkébb mint az előbbi és még fiatalabb. Selymes pillája alól 'megnézte az asszony édesen, félénken és bizalmasan. A jövevény visszanézett rá, okosan, de biztosan. — Haj, hó! Most már ketten vagyunk, ez a vetélytársam — szóltam magamhoz és elmerültem egész erköcs nélkül — ó — annyira szűkölködő képzelődésembe: a helyzet változatlan, mit kell tenni, mit kellene tenni, ha e nőbe szerelmes volnék. Talán az is vagyok. És talán nem is én egyedül, ez az ur mellettem szintén. Ha a társadalmi rend nem nehezednék rán, könnyű volna mindé?: amelyik erősebb közöttünk. És ez talán igazságos is, az örök természet és az asszony szempontjából. De a nyomorult polgári életben, mit lehet tenni, mint nézni, sóhajtozni és bevárni egy pár esztendőt. Fuj, ez alacsony gondolkodás, nem illik se az orgonavirághoz, se a holdhoz, és legfőképpen nem a kincses országhoz, amelynek hegyei, csakugyan mint az ezüst hegyek, úgy emekedtek jobbról, balról. A férfiak szigorúan néztek egymásra. — Melyiknek segítenék? kérdeztem magamtól, ha rákerülne a sor. Félék, hogy úgy határoztam el: nem a férj nek. De a jövevény sem kedves nekem, mert amit én fantáziában és elméletben forgatok az elmémben: ő ahhoz egy-egy pillanatra közel él. A vonat zökken egyet és az idegen megérinti az asszony fehér ruhájának a szegélyét, fölemeli a földre esett virágot és egy szelid édes hang hallatszik: — Köszönöm! Ez semmi magában véve és mégis sok. Ám ez csak a kezdet. A férj és én is behunyjuk a szemünket, nyilván, hogy leskelődjünk, én hirtelen kinyitom és az idegen szőke bajuszát az asszony tenyeréhez szorította. Nem csók volt ez, sokkal kevesebb és sokkal több. Vérlázitó rörtelem, nincs-e jogom, hogy ilyen problémákon törjem a fejem: mit tegyen egy férfi, ha beleszeret egy nőbe, éppen akkor, amikor első násznapját éli, utazza —- mással? És ha az illető hölgy >nem csak jónevelésü, becsületes, de szereti is az urát. Mit kell tenni az első pillanatban, hogy legalább az elővigyázati intézkedéseket megtegye az ember? És ha nincs kéznél a szerelem nevezetes elméleti tudósa, Szomaházy István. Hirtelen összeveszünk a férjjel? Régi módi, ordináré, semmi. Az összes dón Jüanok és a többi finom márkik mind ügyetlenek és hazugok e helyzetben, amelyet a becsületes erkölcsnek a nagyszerű acélkeritése véd. A jövevénynek .azonban ez sem imponált. Ameddig a férj a kufferokkal bajlódott, előttem, a szemem láttára, hozzáért a nő hajához és szólt: — Azt hittem, maga jön. Minek hozta magával ezt a barmot? — Hallja maga, mindjárt kikap, ez a bátyám! Elmosolyogtam és föllélegzettem. A testvérével utazik és leány, a szörnyű vetélytárs pedig egy pesti fiatalember, akit a család még nem ismer. Majd megismeri közelebbről, azt is megtudhatja mennyi adóssága van, sőt iki is fizetheti. Nincs probléma. Május van és édes, szép, hűtlen orgonavirág. Nyisd ki az ajkad, fiatal nőcske, nyisd ki egészen, szidd ki minden illatát, színét pedig szivedbe zárd, hogy emlékezzél rá, amikor elmúlik a májusi mese, és a zörgő gyümölcsöt kövér levelek reszkető, kicsinyes gonddal ölelgetik. | [1 A*Május^: szabad. örüljön ma minden bilincses többi, Van még, aki magyar földön szabad, Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni S a Május mégis ir. izgat, beszél. A Május ir. “Itt nyugszik”-ját most Írja Sírjukra tán, kik oly bizakodók, Erre a legutálatosabb sírra, Kit őrizni nem akad porkoláb. A Május izgat csupa verőfénnyel S úgy ágyazza, készíti a Jövőt, Száz hazugság száz hazug törvénnyel Hogy utána hasztalanul jöhet Május beszél és nekünk most amit mond, Rendőrileg, im, meg nem tiltható: Virágozz fa és nőjj hegynyire kis domb S dolgok, ti, igazságot tegyetek. Szabad Május szabad és szánt tömegje, Virágok alatt csókolózzatok, Reátok vár ez ország Hiszekegyje, Szabadítsatok s bölcsen higyjetek. Bölcsen higyjetek, de kemény ököllel S tömlöcök mellett úti kőtörők. Úgy törjetek, hogy aki követ tördel, Törhet gonosz fejet és korszakot. örüljön ma minden bilincses többi, Van még, aki magyar földön szabad, Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni S a Május mégis ir. izgat, beszél. ADY ENDRE. 11
