Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-04-30 / 15. szám

A MUNKA RABJAI Egy öreg munkás jegyzeteiből Itra: KACZANDER JÓZSEF Szedegetem, rendezgetem gondolatai­mat ... Nehéz, fárasztó munka után, zsibbadó, pihenni nem tudó agyamban régen elmúlt, ködbevesző zavaros emlékek jelennek meg. Gyerekkor, kamaszkor, férfikor bus, szo­morú emlékei. A gyerekkor csak hirtelen átmenet volt. Olyan kicsi, alig észrevehető lobbanó villanás, amelynek gyönge, ereje egy halvány mosolyra sem fakaszt. Nem is emlékszem rá. Nem emlékszem, mert hir­telen kamasz lettem. Elváltozott a hangom olyan szomorúan mélyre, mintha minden szavam egy-egy harangütés lett volna. Az arcomon gyorsan kipattant a szőrzet és egyszerre eltűnt rólam minden gyerekes vonás. Tizenötéves korban már a magamsizerez­­te kenyeret ettem az édesanyámmal együtt. Aki nem ismert, azt hitte, hogy har­minc éves vagyok. Nagyok lettek a kezeim, a zsenge tenyeremen kéreg, kőkemény kéreg képződött és a bőr alól dagadó kék erek a megpattanásig feszültek, mint egy erős férfi kezén. Ha leszorítottam a két karomat, a mellkas kidomborult és olyan élénken zihált, mintha kiugrani akart volna belőle az ideálisan erős, egészséges tüdőm. Az apám, a munkásapám acélereje volt bennem; az anyám, az édesanyám nagyjó szivét örököltem minden emberszereteté­­vel. Senkit sem gyűlöltem. Abban az én ti­zenötéves kamaszkoromban úgy szerettem az embereket, mint önmagamat. Minden egyikben egy-egy ideált láttam. Az erejüket bámultam, az alkotásukat figyeltem. A vasakaratukat, a törekvő igyekvésüket igye­keztem megérteni. Az agyamban lázas gondolatok üzték-kergették egymást. Ál­mok a jövőről, nagyszerű, gyönyörű ál­mok, amelyek egy más, egy szép, egy min­dent megváltoztató uj világot jelenhettek meg előttem. Nem voltak azok gyermek­álmok. A nagy, nehéz kalapács ütéséből ki­pattanó szikrák hosszú lángnyelveknek tűn­tek föl előttem és amint formáltam a va­sat, lapítottam, hajlítottam, aminővé én akartam, Ugyanúgy gondoltam — tizenöt­éves agygyal — az emberek lelkének, gon­dolatának, vágyának, ideáljának átformá­lását. Öntudattá érő gyermekálmok, gyö­nyörű álmok voltak ezek... Azután férfi lettem. Férfi! A kamaszkori álmok szétfoszlottak. Kiröpült belőlem min­den szín. Megromlott bennem az ideál. Tü­lekedő ember lettem. Nekigyürkőztem a nagy, a hosszú életnek. Emberek jöttek világra általam. Kicsi, apró, ficánkoló em­berek, akik nőttek, hirtelen-gyorsán. A súlyos kalapács verése-pengése volt a ze­ném, az ébresztőm, az altatóm. Kipattanó szikrák hirtelen elmúló, pislogó lángja egész életem világossága. Gépiesen formál­tam, kommandóra alkottam sokat, túlsókat az anyagból, amit elém raktak. Megszűnt az akaratom. Letörte minden vágyamat, elűzte minden gondolatomat a család élni­­akarása, a kicsi, gondtalan emberkék éhe­sen tátogó pi'tyeredő szájacskája. A műhely volt az egész világom. Azontúl nem lát­tam semmit. Vakká tett az élet; hályogot rakott látó szemeimre és nem engedett to­vább néznem a műhelytől a műhelyig. Min­dent elzártak előlem. Csak a robotot hagy­ták meg részemre, amelyből annyi jutott, hogy korán megvénültem. * Ekkor ütöttek vissza bennem gyerekkori álmaim. Szemeimről lepattant a hályog. Ir­tózatos valóságra ébredtem. Valóság, amely ordít, fenyeget és követel. Önmagam ellen vádlóan léptem föl. Bírája voltam ön­magámnak. Szigorú, könyörtelen birája és Ítéletet mondtam. Magamról, társaimról. Milliók és milliókról. És számonkértem éle­tem eredményét, munkám, rettenetes, vég­nélküli .munkám gyümölcsét. Körülöttem hemzsegő-nyüzsgő emberso­kaság formálta az acélt; húzta, nyújtotta a vörösen parázsló vasat. Szemükből kia­ludt a láng. Arcukra ráült az örökös sá­padtság. Ajkuk vértelen, mint halott embe­ré. Imbolygó testükből a ráfeszült bőrön átütöttt dagadó erek egyetlen izommá vált bennük. Karjuk feszült, amint má­­zsányi erővel lesújtották a nehéz, a súlyos kalapácsot. Nem egyszerre, egymásután. De mégis egy hangot adva ki. Egy borzal­mas, agyattépő, iszonyú hangot. Menydör­­gött a kalapács. Minden verése után nyö­gött, nyöszörgött az ember. És a sújtó ka­rok egybefonódtak előttem. Egy kart lát­tak csak szemeim. A mindenséget átfonó hatalmas kart, amelyben az erek háborgó, vad hullámokban tengerré duzzadtak. Min­den egyik a gondolatát, a józan agyát ütöt­te agyon. Dühödt vadsággal, lihegve verte a vasat ritmikusan, elszéditő összhangban, egygyéolvadt óriási energiával. Szántam őket és csodáltam erejüket. Mi volna, ha 'ez az egygyéolvadt, negyerejü kar nem ütné a parázsló vasat, nem alkotna, nem teremtene, nem vetné el két marokkal az élet magvát mindaddig, míg emberi éle­tet nem biztosit magának? Mi volna, ha ez a szabályosan hullámzó tenger vad harag­gal nekimenne a fejlődés útját álló arany­szikláknak, amit ő rakott oda emberöltőkön keresztül. Mi volna, ha a verejték, a kiizzadt munka része az övé is volna és a tátogó, vánnyadt kis szájacsikák nem az éhségtől pityerednének, hanem a jóllakottság bol­dog mosolya ébresztené őket... Szántam 12 őket és csodáltam erejüket. Hiszen ekkora erő kifordíthatná a földet sarkaiból... És egyszerre dühödt haraggal, ingerül­ten rohantam előre, utat törve akadályo­kon. Markomban a súlyos kalapács. Hatal­masat, nagyot vágtam az olvasztókemence ércfalára. Millió szikra csapódott föl nyo­mában. Pillanatra elmúlt a munka vad ze­néje. Lehullt a sok fáradt kar; megegyene­sedett a görnyedt hát és réveteg, fénytelen szemek zavartan kutatták a hang útját. — Le a szerszámmal, emberek! — ordí­tottam —. Le a szerszámmal! A munka megszűnt. Rúgjátok föl, ki utatokat állja! Gyertek velem!... Iszonyú moraj támadt. Nem is volt az emberi hang. Orkánszerü vad zugás, mint­ha erdők ezer meg ezer vadja az éhségtől fölkorbácsolva hördült volna. — Gyertek velem, emberek, gyertek. El­vezetlek benneteket rózsákkal telehintett utóm a boldogság földjére. Gyertek velem, ti meggyötört, ti évezredek óta szenvedve alkotó emberek, ti néma megteremtői az aranyborjúnak, gyertek velem. Gyertek ve­lem a tövises utón tovább, hogy még job­ban megvérezze testeteket az élet. Gyer­tek velem, megnyitom előttetek a világos­ság kárpitját, hogy lássátok szemeitekkel merre van a boldogság útja. Gyertek velem, ti rongyosai az emberiségnek ima és én föl­ruházlak benneteket az élet minden gyö­nyörűségével. Gyertek velem, de ne nézze­tek vissza, ahonnan elindultatok... Bután, meredt szemekkel néztek rám. Nem volt a szónak ereje. Nem értették. És megrohantak. Leköptek, meglökdöstek, fe­nyegettek, kigunyoltak. Akadt köztük egy­néhány, aki félénken megvédelmezett —: megvérezték. Aztán dühödt energiával súj­tották oda szerszámukat a parázsló vasra és huzták-nyujtották az acélt. A meghódí­tó munka folyt tovább, tovább... öntudat­lanul. * És igy szedegetem, rendezgetem gondo­lataimat. Nehéz, fárasztó munka után zsib­badó, pihenni nem tudó agyamban régen elmúlt, ködbevesző zavaros emlékek je­lennek meg... Gyerekkor, kamaszkor, fér­fikor bus, szomorú emlékei... * * Ha a proletáriátus a mostani világrend fölbomlását hirdeti, ezzel csak saját lété­nek titkát födi, mert maga a proletáriátus tényleg a világrend fölbomlása. Marx * Minden, minek életünkben örültünk, mu­­lékony, de az öröm maga nem tűnik el nyom nélkül.

Next

/
Thumbnails
Contents