Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-04-30 / 15. szám
MINDEN MEGÉRIK... Üljünk a virágos fák alá. Minden megérik. Érzitek a föld dohogását, amint feltorőben fetreng már benne az uj élet? Látjátok a fák borzongását, amint veri a fölszabadulás és pattantja magán friss erejének tarka-barka gyerekeit? Halljátok a szellő sóhajos mozdulását; amint szórja reánk az uj termékenység vérmes szagát? Pihenőre emelkedik a robotos fejünk, eszmél a lefogott szivünk és kinyitott gondolattal, karoló érzésekkel magunkra vesszük az életet. Ünnep van és mi ülünk a forradalom ölén. Erről nyög a föld, erről zug a levegő. Szózatot küld nekünk. Mi vagyunk az ivadékok? akiknek harcos eszén tovább gőzölög a minden forradalmárok áldozati vére. Mi vagyunk az eljövendők? akik vá gyas, megfojtott sziveket a magunkéban újra születünk s ujjongva járunk a lüktető, forró hídon, mely Összeköt lecsapolt forradalmármilliókkal. Nő a tábor? mely lihegve sorakozik és délkörök csúcsáról, aljáról összesuhannak a nehéz álmok. Üljünk a virágos fák alá. Minden megérik. Valahol, a szomorúság nyoszolyáján Irta: RÉVÉSZ BÉLA most vergődik egy munkásasszony nyúzott teste és veti ki magából a porontyot, torzult örömök kiküldött bünhődőjét. Valahol, egy szív most rémül a gyiloktól, most szennyeződik be az érzés, mely hinni tudott és akarni mert. Valahol, egy leigázott agy velő kriptaborújában most lobban a világosság és gyújtogatja benne a gyűlölet ámulását. Valahol, egy éhes száj most rándul a harapásra és a roskadt emberkét elönti a harcoló óriások indulaterője. Valahol, most sikolt a munkás leánya és tépi az érett húsát, a makulátlan lelkét a gyárak fölött ólálkodó parázna griffmadár. Valahol, most fut vérbe a szorongó sejtelem, most szilajodik ismeretté a bamba töprengés, most szakad föl az elszorult torokból a lelkiharangokat félreverő orditás. Valahonnan a mély embererdőből fölemelkedik egy regebeli kéz, fölkanyarodik a fiatal ég alá, megkuszálja a levegő megtelitett redőit, millió ujiára szagos uszályt tép és lemozdul a föld fölé, átrobog a rög fölött, millió ujiával zsenditő táncot lejt a föld hátán, kirántja a bolonduló talaj méhéből a szépséget, friss életet és millió uiiával az ébredés ünnepén proletármilliók szivén bekopog. Mily riadalom, milyen nyüzsgés, milven ujjongó össze-visszaság kavarodik ekkorra az elhagyott világokban. A halottak föltárpadnak. A gyöngeség, mint gladiátor, földobban a munkásszivekben. Az elcsüggedés hüvelyébe beleugrik a forradalmárreménység és szörnyű akarattal majdnem szétveti a munkásszivek falait. A megalkuvás hullája sujtolóan fölmagasodik, mint a leszámolás irgalmatlansága. Proletárszivek halottai május elsején életbe szökkennek és összedobognak. Nő a tábor? mely lihegve sorakozik és délkörök csúcsáról, aljáról összezuhannak a nehéz álmok. Lángoló eszünk véres hullámokon ringatódzik. Leláncolt proletárseregekről eltaka rodnak a koromfelhők. Vöröslő párázat emelkedik a csapzott fejek fölé. Pihenőre, ébredőre összefut minden, a szenvedés, a bosszú, a megcsalatás, a levágott öröm, az alázatosság, a bestialitás és piros tündökléssel megragyognak a véres verejtékben gázoló páriák. Halljátok, amint ujjong alattatok a terhes, ezehnéhü anyaföld? És ti rajta vánszorogtok, megbecstelenitett proletárok. Üljünk a virágos fák alá. De kinyitott gondolattal, karoló érzésekkel. Minden megérik. MÁJUSI HARANGSZÓ A gyár, az utca még mélyen aludt, Néptelen volt a máskor népes ut. Csak a templomban ébredt föl a hang, Hogy megkondult a hajnali harang: — Bim-bam, hol vagytok munkásemberek, Hogy a robotra most nem jöttetek? Bim-bam, ki füti most be a kazánt, Ércet ki olvaszt, kőfalat ki hánt? Ki teszi össze kérges két kezét Üdvözölni a mennyek istenét, Hogy ma is megért egy igás napot Min jámbor-módra megdolgozhatott? Bim bam a papnak könyve tárva, A templomajtó sincs bezárva. Misemondó ruháját már felöltvén Illatot lehel kezében a tömjén. Kitöltötte az áldozati bort már, Nyitott szentségét mutatja az oltár. Kell égi üdv? Kell mennyei malaszt? Jöjj ide, kérd és kapván kapod azt. Csak meg ne und az igát, ezt a rendet, Amit az Ur törvénye megteremtett; Csak szádon ima, nyakadon robot Legyen: és viseld ezt a jármot Alázattal, békésen, boldogan: Kedves leszel, lesztek mindannyian Az Ur előtt is mindenek felett — Csak ne tartsatok pogány ünnepet! Bim-bam. . . Májusnak első reggelén Mezők ölén, erdőknek rejtekén Ünnepet ült a munka népe vígan És a harangszó eljött oda... Bim-bam... Az ünnep kedve, — ahogy oda hangzott, így verte vissza a jámbor harangszót: — Bim-bam!... A gyárnak igáját leejténk Nem hull ma földjére egy szem verejték. Nem lát ma senkit térdelni az oltár, Tömjén hiába füstölög papoknál: Nem széditi meg lelkünk’ illatával, Nem áhitat kell nekünk most: pogány dal! Nem szenvedések nagy dicsérete, Nem mártíroknak jámbor éneke, Nem türelemnek vaj-lágy dallama Nagy vidámság, aminőt valaha Ez öreg földnek kedve szülhetett. Nász ez, egy világ édes, drága násza, Bus istenek vig összecsókolása, Szeretkezés, mit egy világ megérez, Fogamzás a nagy jövő élethez. Ünnep, mit isten még nem ült soha, Csupán a munka bus robotosa. Bim-Bam!... a visszhang messze elhatott, És a harangszó bent elhallgatott... FARKAS ANTAL. 9
