Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-04-08 / 14. szám
Nászutak. Irta: KÁLNOKI IZIDOR Néha beszélő kedvök kerekedik az embereknek és olyankor elmondanak minden elmesélhetőt. De az ilyen történetekben kevés a köszönet. Unalmas, egyforma mesék. Mindenkivel ugyanazok a dolgok «.* nek meg mindég. Ezerszer megirt és százezerszer elmondott történetek. Amikor olvassa őket az ember, alkairatlanul is felkiált: “Ejnye, ezt már hallottam valamikor’’, — amikor hallja őket az ember, önkéntelenül elszólja magát. “Az ördögbe is, ezt már olvastam valahol”.. . Az emberek csak olyankor érdekesek, amikor nem akarnak érdekesek lenni. Amikor gondtalanul beszélnek semmiségeket, olyankor néha kijön belőlük valami... Nos, négyen ültünk együtt. Három vidám szalmaözvegy és negyediknek jó magam, a busuló agglegény. Valahogyan kapacitálni próbáltak a jó emberek, hogy házasodjam meg. A cigány teóriája ez, akivel megitattak egy félüveg tentát. Az bizton továbbadja az üveget a másik cigánynak, hadd hóstolja ő is. Hát miről is kezdtek beszélni a szalmaözvegyek? Nászutakról. Azokról a rejtelmesen édes epizódjairól a házaséletnek, amik úgy vezetik be az együttélést, mint a hajnalhasadás a nappalt. A nap is csak délben kezd melegíteni és ragyogni, mégis a hajnal pirosságában a legszebb. És a három vidám szalmaözvegy elkezdett mesélni. A szőke doktor, akinek németcsászárosan felkunkoritott bajusza van s aki egy sereg szivet tört össze, amig végre tűzállónak bizonyult a szerelem kohójában, ez a szőke doktor kezdte a maga nászutjával. — Párisba mentem, fiuk, Párisba, ahová mindég kívánkoztam az örömök és nők tündérvárosába. A vágyaim Kánnánjába. Hej, ha én egyedül mehettem volna oda!... Nagyot és milyet sóhajtott. — Szép, szép a nászút. De valójában mégis csak olyan, mint amikor a nevelő kioktatja a rábízott nebulót. Akiben professzor-természet van, annak a tanítás nagyobb gyönyörűség, mint a diáknak az ismeretek gyűjtése. De énbennem nincs professzor-természet. S azért talán nem is egészen helyesen választottam meg a nászutam irányát... Párisi... Tudjátok ti, mi az a Páris? A’paradicsomot és a poklot a hitvallók két külön világnak mondják. Páris a kettő együtt. A vágyak paradicsoma és az örömök pokla. Megtörölte a 'homlokát a szőke doktor és mesélt tovább: — Az első estén mindjárt végigjártuk a boulevardokat. Micsoda asszonyok, micsoda leányok! Csak most kezdett a szemem kinyílni. Csak most kezdtem érezni, hogy milyen nagy dolog az, ha valaki férfinek születki. Vagy még jobb dolguk van az ázalagoknak. Azokat szétvághatjátok, összetéphetik, földarabolhatják s minden darabka tovább él, fejlődik, gyarapodik, szaporodik. Ilyen ázalag-szivet szerettem volna Parisban... A mélabus tanár közbehümmögött: — Szép nászút! Igazán szép nászút.., — Minek beszljek tovább? A harmadik napon szerettem volna megszökni a teleségem mellől. Mert — ágy gondolkodtam — a feleségem elvégre is a feleségem, ö mindég az enyém. De ezek a párisi szépségek? Istenem, mikor látom én megint ezeket a párisi szépségeket? Szó, ami szó, negyednap csakugyan megszöktem az aszszony mellől. És majdnem mindennap megszöktem. Ki tudja, mikor kerülök én megint Párisba?.. A mélabus tanár megint közbevágott: — Én is voltam Párásban. Én is olyan bolond voltam, hogy Párisba mentem! nászúira csak egyszer megy az ember életében, fel kell tehát használni az alkalmat, hogy világot lássunk... Soha semmi számításomban nem csalatkoztam úgy, mint ebben. Nem láttam Párisban semmit, nem tapasztaltam semmit. Sejtelmem sincs róla, hogy milyen ez a kolosszális város, miféle nép lakja, mik az emberek szokásai? Színházban voltam és nem tudom, hogy mit játszottak. Bejártam a múzeumokat és képtárakat, nem tudom mit őriznek bennök. Nem ismerem a párisi népet, nem ismerem a viszonyokat, nem tudom szépek-e a francia nők, okosak-e a férfiak, becsületesek e a népek? Semmit se tudok. És minden más hellyel, ahol az asszonnyal megfordultam, ugyanígy vagyok. Párisban nem láttam a nőket, Monte-Carlóban nem játszottam a roulette-en, Nizzában nem fürödtem, Genuában nem vásároltam semmit, Rómában nem néztem meg a pápát, Nápolyban nem voltam a Vezuvon, Capniból nem emlékszem a grotta azureára, a tengeren pedig fogtam a feleségem fejét. Mindenütt az asszony és mindég az aszszony. Rá kellett vigyáznom, neki kellett beszélnem, őt kellett vezetnem. Mondhatom nektek, fiuk, csak egy okos nászút lehetséges. Elbújni, mint a medve télire. Kerülni az embereket és városokat. Ej, aki nászutra akar mennn, az maradjon otthon. A gazdag vászonkereskedö a Lipótvárosból nagyokat nevetett ezen a hosszulélegzetü előadáson. Csak úgy rengett a hasa a kacagástól. — (Bolondok vagytok mind. Nincs szebb — 12 — dolog a nászúinál. A legragyogóbb emlékek fűződnek az ilyen utazáshoz. Én is voltam jóformán mindenütt, ahol ti jártatok Voltam Párisban. A világ legelső városa Páris. Micsoda konyha, istenem, micsoda konyha! Azok az emberek tudnak élni és tudnak enni. A boulevard des Italiensen voltunk egy vendéglőben, — sose felejtem el életemben. Valami levest adtak ott, — azt hiszem st. Julien volt a neve — annál tökéletesebbet nem főzött még szakács. A szine olyan volt, mint a Marechal Niel rózsáé, de az illata sokkal fölségesebb és finomabb. Azután ettünk langouste-ot. Sehol se ettem jobb langousteot„ mint Párisban. Ha én a francia fővárosnak valami becéző nevet adnék, egyszerűen elnevezném a langouste-városnak!... Szinte ragyogott a szeme, amikor beszélt. Hízott és újra átérezte a régi gyönyörűséget és kéjt... — Aztán Nizza! Micsoda hely ez a Nizza. Sejtelmetek sincs róla, milyen homard-mayonnaise-t tudnak Nizzában csinálni! Az egy költemény, azaz ideál, az a tökéletesség. Lágy, mint egy melódia és édes, mint a szűz szerelem. Azután Genua! Genua a városok városa. Ha mindent úgy tudnának, mint ris'ottót 'főzni, Genuába költözködném. Csak egy napig akartunk Genuába maradni, de öt napot töltöttünk ott. És én reggel és délben, délután és este, éjjel és hajnalban, mindig risottót ettem. Hej, ha még egyszer Genuába kerülök, halálra eszem magamat risottóval... Szinte csámcsogott a nyelvével, amikor beszélt. — Capriban is voltam, fiuk! Capri unalmas hely, ostoba hely. Elvégre mi közöm nekem ahhoz, micsoda utakat építtetett oda az a bolondos Krupp és milyen parkokat emeltetett. Agyukat csináljon a Krupp és ne szerpenti-utakat. A park pedig mind egyforma arra lent. Pálma és kaktusz. Egyik se ér egy hajítófát se. Hanem ezek a capribeliek esznek vagy rágcsálnak ebéd után valami gyökeret. Marasquino-gyökeret. Annál fölségesebb valami nincs a világon. Csupa illat és gyönyörűség. El tudnám rágcsálni egy életen keresztül. Mondtam is az asszonynak: “Asszony, — mondtam neki — ennél csudálatosabb füve nincs a világnak. Ezért érdemes volt Capriba jönni s ezért érdemes volna örökké itt maradni. Nem értem , hogy ez a gyönyörű szokás még nem terjedt el az egész vilá»> gon..., A kövér vászonnagykereskedő egészen átszellemült, amikor ezeket mesélte. Talán észre se vette, hogy lassanként előszökdöstek mellőle a barátai s ő egyedül maradt. Belemeredt a semmiségbe, nézett maga elé gondolat nélkül és csámcsogott, csám-
