Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-14 / 2. szám
Az örök éjszaka birodalmában. A SZÉNBÁNYA. — AZ ÓRIÁSI TÁRNA. — A GÉP, AMELY A BÁNYA MINDEN ZUGÁBÓL ÖSSZEHORDJA A TÁRSZEKEREKET. — HOGYAN GYŰJTIK ÖSSZE A MEGTERHELT CAR-OKAT. — HOGYAN KOPIK LE NAP-NAP UTÁN A BÁNYÁSZOK ÉLETÉBŐL EGY - EGY DARAB. — AZ ALAGUTAK, HOGYAN MÁSZNAK BENNÖK A MUNKÁSOK, AKIKET NYOMORÉKKÁ TESZ AZ ÖRÖKÖS HAJLOTT TESTTARTÁS. — ZUGÁS. — A BÁNYÁSZ, AKI FOLYTON ^ KÖPDÖ.S. Az Előre Képes Folyóiratnak irta: ÉBER LÁSZLÓ. Be kell vallanom, hogy amit leírandó leszek, azt nem én, hanem nálamnál gyakorlottabb nyomor-művészek: tönkredolgozott szénbányászok élték át. Csak komor színekbe mártott tollal tudom tökéletlenül visszaadni azokat a szavakat,' azt a tapasztalatban keservesen átélt életet, amelyről rokkant, öreg bányászokat hallottam beszélni. Nem regény, izgató mese ez — kedves olvasóm, hanem átélt, átszenvedett valóság, a mely életsorsnak minden szakát százezernyi bányarab vért izzadva irta föl emlékezetébe. Ha annyi irómüvész élne e földön, hogy minden megrokkant proletárnak szivbemarkoló, nyűgös sorsát leirogatná, millió kötetre szaporodó könyvtárak telnének meg megindító, megrázó embertragédiákkal. De nem Írják meg a tömegek apró történeteit; összefoglalják, egyberakják és egynek az életét állítják be típusnak. Egy bányász élete valamennyire ráillik. Azonos élet — azonos sors s igy a történet is ugyanaz. Csak egynek az elbeszélését adom tehát itt, nem úgy, ahogy hallottam a füleimmel, hanem úgy, ahogyan szomjasan beitta a lelkem, a megérzésem. Nem is lehet ezt máskép elgondolni, mert olyan életről, olyan világról van szó, amelyet eltakar milliók előtt a titokzatos mélység, amely világnak megvan a maga külön sajátossága, élet- és munkamódja. Az emberek sem olyanok ebben a földalatti világban: a bányában, mint azok, akik fönt, a napfényes felületen tusakodnak, loholnak, robotolnak a falatért. A föld mélye, a bánya rejtett, külön, misztikus világ, hozzá hasonult embereivel, szokásokkal, élettel és halállal. A bányász, ez a földalatti embervakond, teljesen hozzáidomul az évek során át az örök éjszaka birodalmához. — Attól tartok, hogy nem tudok helyes képet adni arról a világról, amely a föld alatt létezik — kezdé elbeszélését a bányász. Egyáltalán nem akarok túlozni s célszerűnek tartom úgy elmondani a benyomásaimat, ahogyan azok’ akkor hatottak rám, amikor először mentünk le a bányába — ezzel kezdte elbeszélését az öreg, most már rokkant bányász, amikor kérő szóval megkörnyékeztem, hogy mondja el tapasztalatait, amiket ott lent, mélyen a föld alatt, a sötétség örök országában átélt. Elmondom — szólt ez alkalommal — első utamat a bányába. — Amikor a felvonó-gép leszállított bennünket a szénbánya gyomrába, egy nagy üregben találtuk magunkat, egy óriási teremhez hasonló tárnacsarnokban voltunk. Koromsötétség ölelt körül bennünket, sürü, a szemre nehezedő vaksötétség, nem olyan, — 3 — mint a szabad levegőn, a felületen, ahol bármilyen sötét is legyen, egyegy csillag vagy a halvány hold egy eltévedt sugara mindig megtöri a feketeséget; a föld alatt kínos sötétség fogadott s hiába meresztgettük a szemünket, nem hatolt abba semmi fény. A szabad természetben, ha sötétség is fog körül, legalább egy üde kis fuvallom csap az ember arcába, amelyről a sötétség okozta szorongás elsimul, de itt, a pokoli mélységben, az örök éjszaka birodalmában halotti csönd, vaksötétség fogadja a bányászt. Gázzal telt és szénporral kevert levegő rohanja meg az ember orrát és tóiul be a tüdőbe, ha megmozdul a levegő a bányában. A falak, a mennyezet vastagon vannak befedve a szénporral s amint a lélekző ember kinyitja a száját, a szénpor benyomul a torkába, a tüdőbe. A kézi lámpás füstje (régebben még petróleum lámpákkal jártak le a bányákba s ott, ahol még ma is primitiv bányaüzem folyik, még most is igy járnak le a bányászok) arcába csap az embernek és fuldoklásra készteti, mig kissé meg nem szokja a tárna-levegőt. A bányába első ízben leszálló ember feje megfájdul ettől az átmoszférától. A petroleum lámpa, dacára annak, hogy nagy lánggal égett, mégsem adott elég világosságot, csupán kéthárom lépésnyire láthattunk. Egészen közel kell hajolni a fénnyel a tárgyakhoz, ha az ember látni akarja, hogy mi van előtte. Minden fekete a bányában • a szénpor vastagon belepi a telefo"" is, amely egyes mélyedésekben van helyezve s a tárnákat egymással ö=zszeköti. A hang, amely a bánya te’e-A bánya szája s a hozzávezető ut.
