Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
— Mi baja a szivének, mi? Miért fáj a maga szive? — Félek. — Mitől fél? Zsuzsi nem szólt. — Miért nem mondja meg nekem? — Úgy se segit már azon senki. Ennél többet nem vallott Zsuzsi. Kimegy, megdöbbentő finoman teszi be az ajtót. Valósággal lesoványodott néhány óra alatt. Az Úristen tudja, mi érte, hogy nem vall semmit... * — Egy ilyen paraszt merjen hozzá nyúlni az ő piszkos, paraszt kezével!... Ne hazudj... Mond meg, mit csináltál?... Te paraszt... Csattanós, tompa ütések... Zsuzsit ütik... Borzasztó, hogy erer kell ébrednie az embernek... — Te, a te parasztkezeddel-•. semmiházi, rongyos, te... te... hogy merted ezt megtenni!... Újabb .ütések. — Fogod már megmondanni? Hogy törted el, mi?... Zsuzsi sir. Vékony, keserves, szivbemarkoló hangon, ahogy csak az ártatlanul megbántott gyerekek tudnak sirni. — A babos szoknyát akartam fölvarrni... — Mit? A rongyodat akartad az én gépemen várni... Te fogod az én géptümet eltörni?... Ó jaj, szegény Zsuzsi!... Ez volt az ő nagy baja!... Hogy örvendezett neki és minek nem lett okozója az a szoknya... Megszökött a Zsuzsi. Apró motyójába pakolta a kék szoknyáját is. Pedig ennek a képében lepte meg a Sátán, az vitte a tilosba. Hamar akart benne feszíteni, hamar akart benne szép lenni, de bele törött a tü hegye! Ó jaj, szegény Zsuzsi. Egy ócska szoknya, egy tizenkét filléres géptü miatt pofoztak bele téged a nagyváros szennyes árvizébe... Dobd el az utszélére azt a babos szoknyát, dobd el Zsuzsi... A vizszélén. Irta: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN. A Tisza, a szőke Tisza, néha valósággal szőke, olyan, mint a reggeli kávé, ellenben néha barna, mint a higra hagyott kakaó. Mikor szőke, akkor szelíd, mikor barna, akkor haragos, akár csak néha szelíd szőke, azután komoly barna, azt tudni nem lehet. Valóságos rejtély az egész folyó, s az úristen az alföldi magyar kedvéért ta Ián csak azért teremtette, hogy nyugalmas napjaiban ezen a talányon törje a fejét. Ez a talány néha ingyeneb’b, mint a -hetilapoké, máskor megint rettenetesen drága. A magyar Nílus, hiába zárják el partjait földfalakkal, régi 'tulajdonságról nem szokik te. (Ez is magyar természet benne). Egy-két évig megnyugszik, de a harmadikban már ki akar látogatni megint a mezőire, hogy végig csókolja a nádak töveit, s elvigye hala fölöslegét messzi tanyák közé. Ámbátor a halak is megfogytak. Némelyek azt tartják, hogy vallásos a nép nagyon s ezért van az. Azelőtt csak pénteken 'tartózkodott az emlős állatok húsának evésétől, de ime, vakbuzgalmában ma már a halat is szerdán kívánja. Ez önmegtartartóztatás következtében a hal megfogyott s a paprikának fölment az ára. A paprika azonban teremhet, ha sokat ültetnek, de a halat ültetni nem lehet. Pedig egy régi történet azt beszéli a Tiszáról, hogy több volt benne a hal, mint a viz s aki vödörrel vizet 'merített, halat talált benne. Ma mindez elmúlt, a hal elfogy, mert ma már semmi sem szaporodik, csak az istenáldotta légy, amely pedig úgy sem kell senkinek. Két évtized előtt még a halászok parti helye tele volt apró hallal, amit kidobáltak a partra. Tömegesen feküdtek ott elszáradt dorbincsok, olyan kicsinyek, hogy úgy sem kellettek volna senkinek. Ma a szükség emberségre tanította a halászt olyformán, hogy ami apró hal hálójába kerül, azt nem a partra veti, hanem vissza a vizbe. Hadd nőjjön még, mig újra kiemelik a vízből, hogy ropogósra sülve polgártársaink tányérjára jusson, akik csupa böjtölésből megesznek belőle hatot. Meg lehetne ugyan enni abból többet is, de hát a halnak sütése sem az már, ami azelőtt volt. A spórherd meg a rerni megölte a sült halat, (ebből látszik, hogy a halottat is meg lehet gyilkolni még egyszer), amint a vendéglők bográcstalansága valami kozmopolita paprikás hússá teszi a halászlevet. Mert ami a halpaprikásnak a horogfa meg a bogrács, az a sült halnak a jó betevős sütőkemence. Abban készült el ropogós pirosra és vajpuhára mégis. Persze lassacskán ezek is fogynak, mint elfogyott a Tiszából a rák. 'A szegedi nagy viz előtt tömérdek volt, annyi, hogy szinte elveszett az értéke. A halász nem is kereste s megvetőleg dobta ki a hálójából ha beléakadt. Komoly emberhez nem is tartották illőnek a rákfogást, az a gyermekmulatságok közé soroztatott. Egy kisebb hordóról leesett ócska vaspántot kellett átkötözni zsineggel, hogy hálóformája legyen s azután egyben végződő három zsinegdarabbal megkötni, úgy -hogy vízszintesen merüljön le. Ez volt a brácsa, egy halászeszköz, melynek ma már csak a neve él emlékezetben. A közepére szalonnadarabot, elhullott halat kellett kötni s egy negyedóra múlva nyüzsgött a felhúzott brácsán a hires nevezetes vasrák, rozsdakék szinü, kifejlett nagy példányok, valóságos rákmonstrumok. Sőt aki nem féltette erős ollóiktól az ujjait, puszta kézzel foghatta a tutajokon. Csak alá kellett nyúlni s kettő-három maradt a tenyerében. Ma mindez elmúlt s aki rákra éhes, pedig finom eledel, (annak, aki szereti,) Vasmegyéből hozatja drága pénzen. Hova tűnt, miért veszett ki magja, nem tudja senki sem megmondani. Talán a nagy viz után következett zajos parti forgalom kergette el az addig csendes, nyugodt helyeikről. Mert az emberek felzavarták a vizek lakóit régi helyükről. Mindenütt pilótáztak, földet hordtak, cementet, betont és mázsás köveket szórtak a Tiszába. Vasgépek zaja zúgott végig a parton s évek teltek el, amig ez a lárma megszűnt s a régi földsáncok helyét elfogalta a kőpart s a régi hajóhidét a vasból épült. A rákok nem ismertek az uj köntösben a régi otthonra, felszedték a sátorfájukat s elmentek. A Tisza régi lakói igy fogytak s fogynak most is, csak a hajók maradtak meg, a fekete, széles, lomha hajók, amelyek úgy feküsznek a szőke folyó oldalában, mint a fehér ködmönön a báránybőr pr-émje. Fent a felsővárosban kezdődnek a vízimalmok, amelyeknek széles, avult lapátkerekei lassan mozognak, s a vízcsepp, amely róluk a Tiszába visszahullik, a szivárvány minden szinét játszsza. Utánuk jönnek aztán a hajóépítők, de ezek is fogyóiban vannak. Ahogy a sütőkemencét megeszi a takaréktüzhely, úgy eszi meg lassacskán a fahajót a vashajó. A munka — 13 —
