Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
fogy s a telepek nagysága egyre kisebbedbe. Ezen alul aztán a part, ameddig a szem ellát, végigtarkitva nehéz buzáshajókkal sleppekkel, kavicsos luntrákkal, itt monitor, ott propeller, amott karcsú személyszállító, utána kőszénfüstös remorqueurhajó. Meg a halásztelep az apró bárkákkal, az egy faderékből vájt ódon csónakokkal, barna halászaival, akik mellényeik ezüstláncára vastag ezüstpontyokat akasztanak. Azután ott van a vizibubák háza, a regattisták uszópalotája. Mert a regattisták a nép nyelvén nem regattisták, hanem vizibubák. Valószínűleg egyenletes mozgásaik, egyforma öltözékük s keskeny ladikjaik nyomán támadt a szó, amellyel most a partigyerek a közeli faluban hírül adja: — Gyünnek a vizibubák, ahunn a’! A vizibubák háza és a halásztelep közé van ékelve hat-nyolc kisebb bárka, ez a martonosi hajóraj, egy érdekes, meleg, vonzó régi kép, melyet valószínűleg el fog törölni végképp az első vicinális vasút, amely a tiszamenti falut az alföldi metropolissal összeköti. Martonos a vizi kereskedelmet űzi, ezeken a bárkákon jön be a városba, hozva az eladni valót s vivén aztán lefelé mindazt, amit összevásárolt. A vegliai csónakokon lehet látni ilyen elegyes mismást, mikor Fiúméban mindent összeszedtek, ami csak a szigetre átvinni való. Burgonyás-zsáktól söröshordóig, favödörtöl vaskapocsig, asszonyi ruháknak valóktól szűrig mindenféle áru, amelynek körültekintő és okos elhelyezés jut a fedett bárka belsejében. S mikor tele van minden, ellökődnek a parttól a bárkák és vigan ereszkednek hazafelé, viszi őket a viz, a nótaszó, s a gyékény-ponyva, amit jó szél alkalmával fölhúznak vitorla gyanánt. Persze fölfelé jönni nem ilyen kellemes, mert akkor a parton huzni kell a bárkát, ami nem kis dolog, mert a falu messze van, messze lent, elrejtve a Tissza magas töltései, fűzfái közé. Nehéz ut ez és rossz nyelvek állítása szerint éppen azért, aki bent ül a bárkában, négy hatost fizet az utért, aki pedig a parton huzza Szegedig, csak két hatost. Merész ráfogások ezek, amikkel a kereskedő-vérü falu nem sokat törődik, hanem vizen fekszik, vizen kél s járja példás szorgalommal a maga útját. Kikötéstől berakodásig olyan élénk a hat bárka előtt a part, hogy a hajós-társaságoké se különb. Árukat hoznak, árukat vesznek át, aki üzenetet vár hazulról, vagy levelet küld az otthonba, mind csak idejön. Most is illeg le a kőpart lépcsőin kackiás papucsokban egy karcsú leányzó, akit a fejére hajtott hajáról lehet megismerni, hogy nem idevaló. Kissé tétován áll meg a sok parti áru között, s piruló arccal tekintget szét a Mihály bácsi után. No, ott ül a Mihály bácsi egy sörös hordón és nagy nyugalommal tarisznyázik. A leány odalép hozzá, keresgél kissé a zsebében s azután pénzt ad át neki, valami nagyobb bankót, ötöst vagy tizest. És aztán suttogva, egészen elpirultan beszél hozzá, melyre Mihály bácsi (bizodalmasan integet a fejével, mert ismeri ö már az ilyen fehér-cselédek ügyét. Hogy mit beszélnek, nem hallani, hanem mikor a mellényzsebbe bedugja a pénzt Mihály, a leány azt kérdezi: — De aztán odaadja-e kend neki? Az ember nagy darab szalonnát vesz a szájába, s úgy felel: — Honné! Ez a “honné!” a Quitun, a Gegenschein, a föladó vevény, az utalványbárca, a nyugta'tvány, az elismervény, ez az egyetlen "honné!” amely mögött az egyszerű parti hajósban ott rejtőzködik az egész magyar becsület a napfényes, kátrányillatu Tiszaszélen. A PROLETÁR BESZÉL. A tél fagyasztott, a nyár forral, Rosszabb-e egyik, mint a másik? Az jön hóval, emez bokorral, De a szegény télen-nyáron fázik.. . Ej, mi közöm nékem az időhöz?! Nyárban, avagy tél középén: — Égjen a tűz, én azt szeréten:! Szolga igen, de csak a testem? Lelkemet bilincsre ki kötné?! Idők szavát sohase lestem — Az élet úgyis tart örökké. .. Nem az egekből várom a jelszót, Hej, ti nyomornak vad fiai — Van bizonyosabb, van valami! Majd ha mind itthagynak a vágyak — Régen jók, most unalmas társak — És megbánom minden hibámat, Hitet, reményt egyet se lássak! Ha megunom már önmagamat is, Jönnek az uj, nagy gondolatok — Nem lehetek már aki vagyok!... Ha karjaim majd megmerednek, Szerszám megy pihenni, feküdni; Akkor lesz értéke kezemnek, Mert nem tud mást csak ütni, ütni! Akkor e széles földi vidéken, Akj hová tud, mind menekül — Én maradok csak, én egyedül... 1 Mikor bennem ezernyi oknak Kis szikrái hegygyé dagadnak: Másoknak jajt, bünhödést hoznak, De életet, üdvöt magamnak, Régi napok zuhannak a mélybe, Csillagok ezre egyre megáll: — Itt van az élet, itt a halál 1... Ezer okom van az örömre: Hisz fájdalmaim egyre nőnek... Ha a szép nagy vihar már jönne!— Elébe mennék hírvivőnek. Rengjen a föld is, vesszen az ember, Minden ebeknél százszor ebebb, Marta ez egymást már eleget... Harsogva szakadoz türelmem, Mi vagyok én? Az élet roncsa! Nyavalya dúl, dolgozik bennem, Gyávaságomat rontja, bontja. Érzitek-e többi nyavalyások, Hajh, milyen édes, nagy a kínom? Nagyszerű lesz, ha ki se bírom!... A végső szót akkor kimondom: Amennyit érek, annyit érek. De a munkára semmi gondom, Ezután az életnek élek! Lázad a testem, lázad a vérem, Égék az örök eszme tüzén — Szolga apák fia vagyok én!... CSIZMADIA SÁNDOR.----------O---------ESTÉK. Viszem utánad, éj leánya, Mint hü apród, a fátyolod. Tavaszi este, Kinek a gyászát gyászolod? A háztető az első lépcsőnk. Aztán lábunk felhőkre lép. Langy nyári este, Az élet csak álmodva szép. Lelkemről egy-egy selyemszálat Az égi sóhaj le-lefu. Hüs őszi este, Nincs fájóbb, mint az esti bu. Fenn sok elhullott lélekszálból Fonalat szőnek gyors kezek. Bus téli este, Hajadban gyászszalag leszek. FALU TAMÁS.
