Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-03-18 / 11. szám

Révész Béla. A proletáriátus a magyar irodalomban alig szerepel. Alig akadt magyar iró, aki irt volna róla. Ahol szerepel is, csak mint népség-katonaság, hogy hátterül szo.gál­­jon az úri ágálóknak. Olyanfajtán, mint a föltörekvő burzsoázia annak idején a feu­dális irodalomban. Shakespeare darabjai­ban milyen alárendelt szerepe van a pol­gárságnak. Komoly darab hőse nem is le­hetett, csak piszkolódva, finnyás undorral emlékeztek a királyok, hadvezérek a szur­­toskezü kézművesről, a garasoskodó ke­reskedőről. És ahol Írnak is magyar írók munkásról, nemcsak jelentéktelen, de legin­kább kétes értékű a megemléke­zés tisztessége. Nem a maga ha­talmas szociális harcában álló munkásságot rajzolják, hanem a Lumpenproletariátust. Sokkal több poézist látnak egy részegeskedő, minden bűnre elszánt, minden gazságra kész Lumpenproletár­ban, mint egy szorgalmas, rendes munkásban, aki szombatonként odaadja feleségének a bérét, aki pontosan fizeti a szakszervezeti járulékát. Odáig nem tudnak emelkedni, hogy ebben a munkásban egy forradalmi osztály tagját lássák, hogy szemnek lássak a proletáriá­tus nagy láncában. És ezt látja meg Révész Béla. Abban van az ö súlya, hogy az egyes munkás, az egyes ember életét ő nem látja külön életnek, csak osztálya élete egy darabjának. Hogy mindig föl­ismeri azt a kapcsot, amely az egyes embert odafüzi az osztályá­hoz. Abban jelentős, hogy ő a nyomorban nemcsak nyomort lát, a szenvedésben nemcsak szenve­dést, de látja benne a forradalmi­­ság első csiráját, látja a szocialis­tává levés első hajtóerejét. A munkásban nemcsak egy embert lát, de egy hatalmas osztály tag­jának is nézi, ahogy a proletárban nemcsak a szegény embert sajnál­ja, de benne a forradalom katoná­ját is becsüli. Akik Írtak proletárokról, csak a furcsaságokat látták meg. A ren­des életsorstól elütő, a minden­napitól különböző borzalmakat, az elesettek, a kizüllők szomorú végét, pálinkába, bordélyba, állati beletörődésbe, kórházba fullását. Révész Béla éppen a mindennap nagy tra­gédiáit látja meg, a szürke köznapokból s^ikráztat színeket. Nem a témakeresés hitvány, fölszínes alkalma, de ragadó ér-j zés és tudatos világnézet viszi a proletár-! élethez, a proletársorsok forgatagába. £ Tán legnagyobb, leggyökeresebb elvá-E lasztója minden másoktól az, hogy ő a proletárélet centrumát nem a nyomorban, hanem a munkában látja. Ahogy Csizmadia Sándor parasztjait, földmives proletárjait is az vágja el leginkább a Móricz Zsig­­mond parasztjaitól, hogy nem az erotikum, de a mupka szabja meg az életüket. A munka dönt és -emel a Révész Béla világában. A munka, a mindennapi, az egy­forma, a robotos munka a maga képére formálja az embereket is. És ahogy írók­nál, akik azt hiszik, hogy a környezet, a természet gyúrja magához az embert, nagy természetleirások, hosszú, részletes vidék, állat, növényképek vannak, ha Arany Já­nosnál külön tanulmányt lehetett irni az ő “állat- és növényvilágáról”, hát Révész ROULD AMUNDSEN, a világhírű norvég sarkutazó, aki most újból expedíciót szervez az északi sark kikutatására. Bélánál ilyen rangban állanak a munka eszközei, a szerszámok, a gépek. Megele- Vednek a betűiben a gépek minden rangja és fajtája, kedvvel, aprózva leírja a mű­hely szagát, a gyár zakatolását, a munka processzusát, kínjait és gyönyörűségeit. Az emberei egész életét a munka hatá­rozza meg, a munka-isten teremti a maga képére. Megszabja a rabszolgái életét, gondolatát, vágyódását, ételét-italát, a sze­relmét, a csókjai óráját, a gyerekei álmát, a születésük idejét. Ott van a könyvelő (Gyerekecskék), aki csak akkor szerelmes­kedhet a feleségével, ha nincs alkalmazása. Ha reggeltől estig való robot után haza­kerül, csak belevágja magát az ágyba; de ha facér, akkor uj, szöszke fejek kelnek életre, egy-kettő, öt-hat gyerek sorakozik a munkanélküliség szerelmes napjai nyo­mán. Ez a szomorú idill gyönyörű harmóniá­ban állhat meg a Morris Rosenfeld tragé­­diás sorsa mellett, aki sohasem látja ébren a maga kis fiát. Mikor munkába megy, még nem ébredt föl, mikor mun­kából hazakerül, már elnyomta az álom. Mintha a művész öntudatlan rá­­bukkanásával vérévé vált volna, mintha minden pórusán beivódott volna a históriai materializmus világnézése, Révész Bélában mű­vészi látássá lett a proletár-filozó­fia. Tán legkitetszőbb ez a “Ke­zek” novellában. A város elhódít­ja a parasztlányt. Ahogy fölkerült a faluról, gyűlöli, utálja a várost, hazakivánkozik. Aztán lassan be­fonja a város. Keríti, csábítja a maga uj, fejlettebb életével, uj, raffináltabb örömeivel. A paraszti ruha helyére városi ruha kerül, uj, tornyos frizura és a keménykezü parasztim helyére a finom, fehér­­kezű fiatal ur. A falu paraszt­leánya a város cselédleányává lesz. A mindennap embersorsa kerül elénk, de vele roppant lelki válság. A nagy anyagi változással, a faluból városba kerüléssel, a pa­rasztlányból cselédleánynyá válto­zásai ime nagy lelki válság, nagy lélektani konfliktus sarjad. Ez a gyökerekig ható látás teszi olyan méllyé, hatalmas perspektívákat vetitövé a Révész Béla írásait. Teljes nála a nagy marxi meg­ismerések sora, az embersorsok megszabó ágenseinek, a munká­nak, a társadalom életének a sza­vába éles hangon rikolt bele az osztályharc sivitása is. A hősei sohase gazdag emberek, de apró, szegény nincstelenek, munkás, cselédlány, könyvelő, inas, kaszir­­nő. Mintha meg se látná közelről gazdag emberek életét, mintha csak addig figyelné, amig közük van a szegényekhez, amig bántják, zsákmányolják, marják az ő embereit. Nem kerül el, mint az amerikai szocialista iró. Upton Sinclair, a nyomor tanyáiról a vagyon palotáiba is, hogy szembeállítsa őket egymással, a vágóhíd véres, verejté­­kes borzalmait nem teszi rikítóbbá a mil­liárdos fényűzés, pazarlás ellentétével. — 8 —

Next

/
Thumbnails
Contents