Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
Harcban áll nála is burzsoá és proletár. De nem személyes csatában. Már nem a régi harcok kéz kéz elein, mell mellel szemközt való viaskodása ez. Már nem áll egymással szemben köz nélkül munkás és munkáltató. Már magasabbra fejlett harc ez, mint a Gerhart Hauptmann drámájában, a Takácsokban. A munkás ha föllázad, ha a keserű kin pusztítón, rombolva tör ki belőle, már nem fordul a Dreissigerek piócázó személye ellen, de az első düh vérlobibanása után megtorpan: “De kié a hámor... Miért nem látni soha?... Kié a hámor... Hol a gakda?” Már a nagy részvénytársaságok, a “névtelen társaságok” titkos, döbbenetes hatalma áll szemben az életre, tudatosságra ébredő proletárokkal. És ez mintha egyben a Révész Béla látásának a szimbóluma lenne. Nem az egyes gazdag embert bántja, gyűlöli, de az egész mai rendet, a minden gazdag emberek -rendjét és nem is az egyes szegény embert sajnálja, de lázadásra tüzeli a minden szegény emberek hatalmát. De nemcsak a feltörő, ifjú proletárság roppant anyagi harca szólal meg a Révész Béla Írásaiban, hanem az a hatalmas harc is, amivel a munkásság kultúrát akar kiverekedni magának. A proletárság ellenségei is kénytelen-kelletlen rá-ráböknek a munkás nagy kultura-szomjuságára, tu-40 dást, művészetet áhitásara. De tán sehol sincs olyan plasztikusan, olyan rodini formáltsággal megérzékitve ez az “éhe a szépnek”, mint annak a tüdőbeteg asztaloslegénynek a novellatörténetében, aki kegyes csalással, csalja a mindenféle betegpénztárakat, hogy aztán ha rájön a véres köhögés, utra'kelhessen, bejárhasson idegen országokat, láthasson nagy művészetet, friss kultúrát. Ennek az asztaloslegénynek a Rembrandt-imádása milyen igaz szimbóluma a proletárság kulturaimádásának. És az az idő, ami eltelt Heinétől, aki a szépség márványszobrait féltette a proletárság vandalizmusától, egész Révész Béláig, aki már látja, mint borm le áhitatos imádattal a munkás a szépség márványszobrai -előtt, a legnagyszerűbb megmérője annak a roppant útnak, amit a proletárság haladat a hatalom és a kultúra ormai felé. Hogy milyen nagy kulturértékek rejtekeznek a proletárságban, hogy mennyi nagy alkotóerőt, mennyi művészi készséget tipor le, nyom el, foj-t meg a szegénység, a munkarpbotba ölt élet, fájdalmasan, zokogni valóan hirdeti minden nagy mümüvész, akit az érzései, levittek a “nép” közé. Arany János azt írja: “Mert nagy önhittség volna bármely nemzet és kor jeles költőiben azt hinni, hogy azon nemzedékből, amelyhez tartoznak, csupán ők hivatvák a költőszet isteni szövetnekét lobogtatni [kortársaik előtt. Igen, a körülmény őket emelte e díszes helyzetbe, de százan meg százan lehetnek az ekeszarvánál, a műhelyben és egyebütt, akik ha a sors kedvez, épen úgy, vagy jobban betöltendők azon helyet, mint az ünnepelt koszorúsok.” És Arany eposzt akar irni a falu bolondjáról, “amely azt akarta föltüntetni, mivé lesz a nép közt egy oly költői természet, mely a mostoha körlményekből soha ki nem fejlődhetve, nyomtalanul vész el”. Révész Béla pedig novellát ir arról a rikkancsfiuról, akinek lázas fejébe titkon kilopott rémregények betűin ötlik először, hogy hátha ő is tudna olyat irni. “Ki tudja...” nem rejtekezik-e a nagy iró az apró rikkancsban. “Szegény gyerekek körül összedönt az élet mindent, fátyolos emberek előttük sírnak, nyomorult kis tragédiák csak előttük mutatják rettentő sebeiket, a hősi szépség, beteg bűn, az orkános indulat csak az ő szivüket ütögeti és ki tudja mikor, ki tudja hogyan, kiválasztott szegény gyerekekben sűrűsödik tudatlanul a mindenki élete.” A mindenki élete, a tömegek élete, proletársorsok — ime, a Révész Béla művészete. Pogány József. SZOCIOLÓGIA ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNY. (Folytatás a 6-ik oldalról.) tetősbe lépni, ha szorosan a Spencer-féle organicisticus iskola tanításaihoz, mint az egyedül helyes szociológiái irányhoz ragaszkodik. Hogy ezt teszi-e vagy nem, az bár egy a jelen dolgozatba szorosan nem tartozó kérdést képez, mégis felemlítem, hogy a Spencer-féle szociológia és a Marxizmus közti összefüggést megvilágítsam, azt, hogy Ammon “Die Gesellschaftsordnung u. ihre natürliche Grundlagen” c. müvében azt igyekszik bizonyítani, hogy a Marxizmus nem felel meg az organioista iránynak, mert szerinte az oly társadalmi berendezés, mely természeti törvényeken alapszik, sohasem vezethet ahhoz a célhoz, a melyet Marx akar elérni. Más szerzők viszont azt állítják, és ez a helyesebb felfogás, hogy a physiologikus integrálódás és differenciálódás törvényei sehol sem nyilatkoznak meg szebben, mint éppen a Marx-féle szocializmusban, sőt Virdhow Ammonnal ellenkezőleg azt állítja, hogy a szocializmus a darwinizmus természetes következménye, így mindinkább kiviláglik az a -tény, hogy a Marx-féle politikus ökonómia nem szociológia irány, hanem valamelyik, valószínűleg azonban a Spencer-féle szociológiának egy része, a mely a társadalom anatómiáját illetvet statikáját, mint a szociológiának egy fejezetét tárgyalja. Mindebből csak az a tanulság vonható le, hogy a természet titkainak kutatása a legalkalmasabb mód, hogy az ember elérje a legfőbb jót, — a boldogságot. Mert — úgymond Rowland — a természet törvényei kérlelhetetlenek. Értsd meg e törvényeket és j óltevőiddé válnak, céljaidra felhasználhatod, vágyaid szolgáivá teheted őket. Ha azonban nem érted őket, szörnyeteg valamennyi, mely porrá zúzhat.----------0---------AZ ÉLET VÁRA. * I. Messze, jaj, nagyon messze, Oly messze, hogy már szinte álom, (Sokan nem hiszik, hogy volna) Az Élet vára Ott forog, forog kacsalábon. Dinom-dánomos vár az, Száz sor ablaka végig nyitva. Táncolnak boros párok, Hejehujázva, Fölcifrázva, kipirositva. Parfüm száll — pezsgő durran, Zene rikolt — vígan bokáznak, Asztalt térit Lucullus, És körüljárnak A páva-sültes aranytálak. Tátongó sáncain túl Tülekszik egy kócos sereg. Páváknak kék zománcos farka Arany tálakon — Bebámulnak rá s könyük pereg. — 9 — II. S valaki szól: Éhség-testvérek, Ha a vállunkat neki vetjük Hajrá! Mi ezt a kaput bedöngetjük. Hajrá, hajrá, nyomor — testvérek! — És a sereg riadva hőköl. A Sánc! Alul az ár. És az ár bömböl. Hajrá! — valaki újra szólal — Ezt a sáncot be kell temetni. Hajrá! Bukfencet kell beléje vetni. A sánc sötétje nagyot loccsan. Békanyálas dohos vizébe — Hajrá! — Valaki beleugrott élve. III. S jönnek a bolondok, a szentek, Imádottak, kinevetettek. Töltelékei sáncnak, sárnak S szép salto mortálét csinálnak. Kócos, nyütt emberroncsok lesik A sánc hogy telik, hogy telik. Itt liheg, átkoz, fenyeget, támad, Minden éhsége a világnak. Halnak a bolondok, a szentek, Nyütt emberek lesnek, lihegnek És a várban három a táncnak Zene rikolt. Vigan bokáznak. MIKLÓS JUTKA.