Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-11 / 10. szám
mmm ,mn|j '■ariiiMrirr ‘WWW1 "«|ir~~iWf|f~1T"j ‘*tí—f -*f—*•..... galmak alakjában és csak a nép érdekeit öntudatosan védelmező egynéhány kiváló férfiú képviselte őket, mint Petőfi és Táncsics. S hogy a magyar forradalom tartalma mennyire nem volt demokratikus, azt mi sem bizonyítja jobban annál, mind hogy éppen ez a két férfiú szenvedett üldözést nemcsak az ellenforradalom részéről, hanem a magyar forradalom hivatalos képviselői részéről is. Amannak folyton konfliktusai voltak a forradalom hatalmasságaival, emennek még a lapját is, amelyben a maga naiv, de becsületes kommunizmusát hirdette és a nemesség ellen harcolt, megfojtották. Az 1848-as törvényhozás is kész igazolása annak, hogy a magyar forradalom és az európai demokrácia ügyének semmi kapcsolata sem volt egymással. A jobbágyság fölszabaditásáról — amely akkor már-már gazdasági szükségesség is volt — följegyezte Petőfi naplójában, hogy az a rendek azon “nagylelkü”ségének volt a jele, amely a Rákos mezején táborozó parasztság lázadásának vakhire alatt született meg! A “nép”-képviseletet maga a forradalom törvényhozása úgy alkotta meg, hogy a magas választói cenzus teljesen kizárta a szavazók közül — a népet; a sajtószabadságot pedig úgy tették valósággá, hogy Petőfi és Táncsics Pest utcáin elégették a törvényt, mert az magas pénzkaucióhoz kötötte a politikai újságírás “szabadságát”!... Az 1848-as magyar forradalomnak más volt a megjelenése és más volt a tartalma. Az európai demokratikus forradalmak kapcsolatos része gyanánt, mint demokrata és nemzeti .szabadságtörekvések képviselője jelent meg az Európát nyűgöző bécsi .reakcióval és annak ellenforradalmai segédcsapataival, a szlávsággal szemben. A valóságban pedig az egyik kiváltságos osztály küzdelme volt a másik, kiváltságos osztály ellen, minden tartalmi kapcsolat nélkül az európai demokráciával; lényegében antidemokratikus törekvésű és a magyar nép fölszabaduló törekvései ellen, éppen olyan ellenséges érzelmű volt, mint a szláv néppel szemben, amely az elelnforradalom szolgálatába való szegődésével lényegében nem a reakcióért s bár ha szintén nem is a demokráciáért, de saját nemzeti és osztályfölszabadulásáért küzdött. * Azóta 69 esztendő telt el. Mi változott meg azóta Magyarországon? Abban, amit Marx a társadalom Überbaujának nevez, alig valami. Ma is a főnemesség és a dzsentri uralkodik az országon; “népképviseletünk” a régi, kiváltságos; sajtó-“szabadságunk”, a régi 48-as, kauciós; gyűlési egyesülési jogunk még mindig nincsen; a nemzetiségiekkel még mindig harcban állanak a magyar uralkodó osztályok. Polgársága, ligaz, van már az országnak, de míg ez nyugatra mindenfelé kezébe tudta már venni az államhatalmat és az államgépezetet át tudta alakítani a maga céljainak megfelelően, addig Magyarországon ez az osztály tehetetlenül és gyáván nézte az oligarchia uralmat és semmit sem tett, hogy az országnak megszerezze azokat a közszabadságokat, amelyekért a nyugaton 1848-ban vívta meg a csatát a polgárság. Az azóta elmúlt hatvankilenc esztendő nem hozott a demokráciának Magyarországon úgyszólván semmit a törvényalkotások, a társadalmi élet külső alakulásai terén. De belsőleg óráisi átalakulások történtek az ország gazdasági szervezetében; az alap eltolódott, megváltozott, az Überbaunak nem egy fala alatt összeroskadtak a pillérek és gyanúsan recseg-ropog már néhány esztendeje az egész épület. A főnemesség ma is dinasztikus, a dzsentri ma is nemzeti, sőt türelmetlenebbül az, mint valaha, a nemzetiségiek ma is a koronában látják védelmüket a magyar ■ kiváltságosak terjeszkedő politikája ellen, a korona ma is a nemzetiségiekben látja szövetségesét az őt ostromló magyar kiváltságosak ellen, de ezek mellé egy uj tényező lépett, amely a küzdelmekben mindinkább döntő jelentőségűvé lesz s amelynek 48-ban nem jutott szerep: a proletáriátus. Az 1848-as kezdetleges osztálydifferenciálodások helyét éles osztályellentétek foglalták el. Ezek a magyarságot két nagy táborra osztották: elválasztották a nép széles rétegeit a nemzet maroknyi kiváltságosaitól. A “nemzeti ügy” már nem a magyarság ügye, csak a magyarság egyes osztályainak ügye. A magyar vezényszó, a nemzetiségek elnyomatása a magyar közigazgatás segítségével: a magyar dzsentri érdeke, hogy ' fiait a tiszti és hivatalnoki állásokhoz juttathassa. A proletárság teljes közönynyel nézi ezeket az ügyeket, amelyek számára csak célszerűségi kérdések, de nem életkérdések. Életkérdése azonban az, hogy elnyomott, kizsákmányolt helyzetből fölszabadulhasson. És itt éppen a magyar kiváltságosakkal találja magát szemben, akik brutális osatályegoizmusuk teljes erejével Van vallásom és van hitem: A sírig vallom és hiszem, Hogy lesz uj élet, másvilág; Merész sejtelmek ködin át Látom és érzem: ez az élet Nem hal meg ott, hol az enyészet Egy mély sirgödröt ás neki, Ahová belefekteti. Tudom és érzem, hogy bármint tapossák Még talpra áll a boszuló Igazság, Hogy azt a zsarnok öklöt, Amely mélységbe döntött, Amely csapást mért rám vadul: Jaját nem értve irgalmatlanul Sarkammal zúzom össze. Hogy azt az ostort, Mely engem vérig paskolt,- 3 -szegülnek ellene a proletáriátus minden föl törekvésének. Az osztályellentétek azonban nemcsak a magyarság soraiban idéztek föl ilyen átalakulást, hanem bizonyos fokig a nemzetiségiek között is. Ott sem lehet már egységes nemzeti érdekekről és állásfoglalásokról beszélni. A szlávság proletárjai is szembe kerültek a szlávság uralkodó rétegeivel s küzdelmük már nem a magyarság ellen irányul a szláv népért; állásfoglalásuk már nem nemzeti vagy legalább is nem első sorban az, hanem társadalmi. A proletáriátus föllépése igy juttatta a 69 év fejlődése során Magyarország belső küzdelmét demokratikus tartalomhoz. Ennek a nagy átalakulásnak a megnyilvánulásait és érvényesüléseit éppen a közelmúlt és a jelen harcai szolgáltatják a legkitűnőbben. Az utolsó évek nemzeti küzdelme nem volt egyéb, mint komikus farce-ja a magyarság 48-as harcainak. A történelemnek ilyen karrikirozó csinyjeit, bármily nevetségesek is, bizonyos fokig komolyan kell venni. Marx is komolyan vette Napoleon le petitnek brumaire 18-át. 1848-ban Európa szemében a dinasztia és a nemzetiségek alkották az ellenforradalom táborát és a magyarság volt a forradalom előharcosa. Ma a dinasztia demokratikus reformokért kell hogy exponálja magát; a nemzetek szerint való táborba oszlás a forradalom ügye körül megszűnt és azt felváltotta az osztályok szerint való sorakozódás. Ma a magyar kiváltságosak — az 1848-as forradalom elöharcosai — állanak valósággal az ellenforradalom táborában, velük szemben a forradalmi haladásért testvéries együttérzéssel száll síkra Magyarország különféle nemzetiségű proletárságána' nagy tömege. Azt a polgári forradalmat, amely farce-ját 1848-ban vívta meg a magya messég, valójában most vivják meg 09 esztendő múltán Magyarország proletárai. Nyakára hurkolom a főnek, Ura leszek észnek, erőnek, S ahol most gyáván, félve, bújva járok: Ott még szavamtól megreszket a várfok. Hiszem és vallom, hogy amit Gonosznak Lábai eddig mélybe letapostak: Az elnyomóját letaposva Előbb vagy utóbb feltör a magosba. Tudom, hogy jajnak másik jaj fizet, A hazajáró lélekben hiszek: Kinek nem volt itt nyugodt maradása, Az visszatér még a leszámolásra. Ki fogvacogva nyomorgott a télben: Kell, hogy napfényes, dús tavaszt is érjen! Márciusi zsoltár. FARKAS ANTAL.
