Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-07 / 1. szám
mon t az emberrel olyat, amit maga az e mondott! Közeledjen az emberekhez. ük és rosszak, az igaz! De általában sokkal rosszabbak vagy jobbak, min magunk vagyunk!! Kösse össze az é. tit mások érdekeivel! Itt a szocializmus, arcoljon és küzdjön érte, a munkástestvéreiért, megérdemel egy emberéletet, higyje «1, mert a legszentebb és legőszintébb eszme, mióta csak emberek laknak a földön!! De ha ez tág és nagy fogalom magának, ami bár nemes, de nem nyújt elég meleget a lelkének, keressen, teremtsen szükebb kört magának! Az élet rideg harcában kiválnak kis csoportok, két, három, négy ember, asszony, feleség, barát, gyerek, kiket összesodort az élet, kiknek közük van egymáshoz, kik egymás lelkének melegénél keresnek kárpótlást az élet ridegsége elől! Az élet szívtelen sivatagjában ezek az apió pásztortüzek azok, amik az élet melegét, varázsát és értékét adják! Jaj annak, ki bolyong e tüzek között és egyikhez sem tartozik! Csak az az igazi élet, ha másokért is élünk! Hogy aztán vannak az életben nyomorúságok, fájdalmak és bánatok, mikkel szemben tehetetlenül áll az ember s nincs orvosság? Hát ez az élet barátom! Hiszen szomorú bizonyítvány is volna az emberiségre, ha a szocializmus diadalával minden bánat eltűnne a földről! Az ideálok halálát jelentené ez, mert hiszen a szocializmus csak a biztos megélhetés fizikai lehetőségét adja az embernek, akinek csak az lenne minden álma és vágya, hogy meg legyen a mindennapi falat kenyere?! Nem csak kenyérrel és vizzel él az ember, mondja az írás, ami majdnem olyan szent volna, mint a szocializmus, ha olyan őszinte is tudna lenni!! Bizony, bizony sok sziklája és zátonya van az élet tengerének, ahol megsérülhet az életünk hajója! De egyet biztosan ki fogunk belőle robbantani: a nyomort! Mihály ott maradt Pdttsburghban. Eg> este a tanitóékkal együtt elment egy mulat ságra. Ott meglátott egy leányt,' akit egész este szemmel tartott. — Akár csak iá Julcsa! — szólt magában. Megismerkedtek és ; azóta Mihály mindég csak vele táncolt. Hirtelen fellobbant szerelem fűzte a leányhoz, ami ugyan távol volt attól a rajongástól, ami egyszer a Julcsájához kötötte, de szerelem volt ez is, ami nem csak a leányt kereste, de az élettársat is, aki egy hosszú vándoruton barátja és vigasztalója is legyen! — Talán bűn is — gondolta magában — hogy egy koldusból kettőt vagy hármat csinálok, de én nem birom tovább egyedin az életet! Talán meg fog bocsátani a fiam! Megtartották az esküvőt. Aztán egy év múlt- el. Az első nyugalmas és annyi hoszszu, hánytatott esztendő után. Ha az életnek valóban lennének olyan apró tündérei és manói, kiket gyakran látunk képeken ábrázolva, ezek most kacagva ugrálnák körül Mihályt! — Hohó! Megfogtunk Mihály! — kiáltanák nevetve. Most már te sem válogatsz a munkában, szívesen dolgozol, csókot is kapsz érte! Örülsz már te is a napsütésnek! Pedig most is csak úgy süt az, mint azelőtt! Egy év múlva fia született. Mikor egy téli este túlórázott és későn tért haza a munkából, a felesége még várta a vacsorával, tudta, hogy jobban esik az urának a falat, ha együtt esznek. Vacsora után, mikor az asszony elrakta az edényt, azzal köszönt el Mihálytól, hogy ő fáradt, lefekszik. —Fáradt vagy, ugye — mondta Mihály. — Látod, mondtam mindég, ne dolgozz annyit, ne vállalj munkát! Csak megleszünk anélkül is! — Igen Mihály — felelt az asszony — de tudod a gyerek, kell a pénz! — Igaz! A gyerek! Mihály még ott maradt a konyhában, rágyújtott egy pipára és elővette az “Előrét”. Miikor aztán az újságnak is meg a pipadohánynak is a végére ért, lecsavarta a gázt és csendesen benyitott a szobába, nehogy felébressze az alvó családját. Olaj mécses pislogott a szobában, hogyha a kis zsarnok éjjel felébred, mindjárt rendelkezésére lehessen állni. A két ágy közf állt a bölcső. Mihály leült az ágya szélére és onnét nézte a kis fiát.-—- Alszik a kis proletár! — szólt magában. Sokáig ült igy gondolatokba, merülve a bölcső mellett. — Milyen csend van itt a szobában! De kint, bár éjszaka van, most is folyik a harc a kenyérért, az életért! Vájjon milyen sors vár reád fiam, ha majd e négy fal és Elszabadult a rózsaillat, A színes mezőről meglépett S ajkán a szűz szabadságcsókkal, Egy füstös városba tévedt. Átröpült cifra palotákon, Harmatos kelyhét széjjel tárta S fáradtan leszállt megpihenni A városvégi, búgó gyárba. Izzadt a gép, száz szolga leste, Hullt a munka, mint oldott kéve. S reá lehelt a kósza vándor A proletárok tört szemére. S keringtek kusza látományok, Erős, acélos, ifjú élet Szerelmi mámor, gondtalanság Csábitó fantom, buja képek. Az örök álmok belezsongtak A fojtott sürü levegőbe S boldog nyugodtság szállott halkan Száz gondtól tépett mély redőre. Dalolt a szív, nyűgét lerázta, Föltörtek sikongó remények az én két karom nem tud többé védelmezni! Hirtelen megjelent lelki szemei előtt az aradi kastély, melynek parkjában két fiúcska, a méltóságos ur fiai, boldog gondtalansággal kergetik egymást. — Vájjon tudsz-e majd te is olyan csengő kacajjal játszani, lesz-e neked is oly szép ruhád?! Balga álmok! Hisz’ alig cseperedsz fel, már is a kis testeden lesz a munka kék egyenruhája! És jaj! elszorul a szivem, mert látom, hogy örülsz neki és boldogan újságolod a szomszédoknak, hogy most már te is dolgozol! Hiszen szent, szent a munka, de nem gyereknek való!! Hát miért kell neked is rabszolgának lenned? Csak mert az apád is az volt?! Pedig van élet a földön, a mi szemünk elöl ugyan eltakarják, de ha most valami csoda történne, te még bejuthatnál oda, ember lehetne belőled és nem igavonó barom! Oh itt, nálad most még nem késő! De mi haszna, ha csak a nyomor virraszt a bölcsőd felett! Hát nincs irgalom, nincs szeretet, nincs emberi szem, ami ide lásson?! Oh Isten, ha még hinni tudnék a gondviselésedben, most kérni is tudnálak, nem magamért, de a fiamért! Látod az én fiam... De nem! Az én lelkem imádsága hozzátok száll világ proletárjai!! Én bennetek hiszek, bennetek látom a jövő gondviselését! Ha ti kezet adtok egymásnak, ti fogjátok megszüntetni a kinokat és felszántani a könnyeket! Ugy-e megteszitek?! Magatokért, a fiamért, és a ti fiaitokért! Mihály csendesen a tenyerébe hajtotta a fejét és egy könnycsepp gördült az őszülő bajuszára. Most, a fia bölcsőjénél lett a lelke valóban szocialistává! S a szolgatábornak homlokán Szabadság tüzes lángja égett. ... A rózsaillat nagyot lebbent Mosolygó arccal tovaszállott. S ott maradtak sóhajos vágyak A letört élet, s könnyes álmok. DÖMÖTÖR MIKLÓS. A GŐZHENGER. Fut a hengerszörnyeteg, Tiporva a köveket, Összezúzva izre-porra: Ez az emberiség sorsa. Törmelékkő útfélen, Nincs számára kegyelem. Röstség, gazság és hazugság Gőzerővel összezúzzák. KARL HENCKELL. KÁPRÁZAT — 13 — i
