Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-18 / 7. szám
SCHNITZLER ARTHUR. Fordította: BÍRÓ LAJOS. (Foytatás.) • ILONA: Ki házasodik meg tulajdonképen? ANATOL: Te nem ismered. ILONA: Hát hogy hívják? Ez csak nem titok! ANATOL: De igen, titok. ILONA: Mi? ANATOL: Az esküvőt titokban tartják meg. ILONA: Vőfélyekkel és nyoszolyólányokkal? Hiszen ez ostobaság! MAX: Csak a szülőknek nem szabad tudniok ront. ILONA (a teáját szürcsöli, nyugodtan) ? Gyerekek, ti becsaptok engem. MAX: Oh kérem, kérem. ILONA: Isten tudja, hova vagytok ti meghiva!... Hanem ebből semmi sem lesz. Maga persze mehet, ahová akar kedves Max — de ez itt marad. ANATOL: Lehetetlen, lehetetlen. Nem hiányozhatom a legjobb barátom esküvőjéről. ILONA (Maxhoz) : Hát eleresszem? Kimenőt adjak neki ? MAX: Kedves, jó Ilona — feltétlenül — ILONA: Micsoda templomban van az az esküvő? ANATOL (nyugtalanul): Miért kérdezed ezt? ILOhJA: Legalább megnézem ezt a mulatságot, hamar. .. MAX Az nem megy ám. . . ILONA: Miért nem...? ÁNATOL: Mert az esküvőt egy egészen... egy egészen földalatti kápolnában tartják meg. ILONA: Oda is csak vezet valamilyen ut? ANATOL: Nem, nem... azaz — valamilyen ut, egy bizonyos ut természetesen vezet oda. ILONA: Szeretném a nyoszolyólányodat látni, Anatol. Én ugyanis féltékeny vagyok erre a lányra. Én hallottam már vőfélyekről, akik a nyoszolyólányukat később elvették. És tudod, Anatol — én nem akarom, hogy megházasodj. MAX: Hát mit csinálna akkor... ha Anatol méghazasodnék. ILONA (egész nyugodtan): Megzavarnám az esküvőt. ANATOL: — Úgy — ? MAX: Na, és hogyan? ILONA: Még hábozom. Valószínűleg nagy botrányt csapnék a templomajtó előtt. MAX: Ez nagyón közönséges mód. — 11 —' ILONA: Oh, majd csak találnék én egy uj nüanszot. Bizza csak rám. MAX: Például? ILONA: Menyasszonynak öltözve, mirtus koszorúval jönnék én is — ez eredeti volna? Mi? MAX: Rendkívül... (Feláll) No'én nekem most men nem kell... Isten veled Anatol! ANATOL (feláll, határozottan): Bocsáss meg, kedves Ilona, de most át kell öltöznöm, — itt a legfőbb ideje. FERENC (bejön egy csokorral): A virágok, nagyságos ur! ILONA: Micsoda virágok? FERENC (csodálkozó és kissé bizalmas arccal nézi Ilonát) : A virágok, nagyságos ur. ILONA: A Ferenc még itt van? (Ferenc kimegy) Hiszen ki akartad tenni. MAX: Néha olyan nehéz ám valakit kitenni. ANATOL (kezében tartja a selyempapirba burkolt csokrot). ILONA: Hadd lássam, milyen Ízlésed van! MAX: A nyoszolyólányod csokra? ILONA '(szétnyitja a selyempapirt) : Hiszen ez menyasszonyi csokor? ANATOL: Szent isten, hát tessék, most elcserélték a csokromat... Ferenc, Ferenc! (Gyorsan kimegy a csokorral.) MAX: A szegé.ny vőlegény most meg majd az övét kapja. ANATOL (visszajön): Ferenc már szalad... MAX: És most bocsánat — nekem mennem kell. ANATOL (az ajtóhoz kiséri): Mit csináljak? MAX: Mindent bevallani. ANATOL: Lehetetleh. MAX: Hát én mindenesetre visszajövök, mihelyt lehet — ANATOL: Igen, kérlek — gyere! MAMX : És a nyoszolyólányom ruhája... ? ANATOL: Kék, vagy piros,------úgy rémlik nekem------Isten veled — MAX: Isten vele, Ilona!------(halkan) Egy óra múlva itt leszek! ANATOL (visszajön a szobába). ILONA (hevesen a nyakába omlik): Végre! Oh milyen boldog vagyok. ANATOL (gépiesen) : Édes angyalom ! ILONA: Milyen hideg vagy. (Folytatjuk.) T
