Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-18 / 7. szám
Az Enar-tó mellett. Irta: JONAS LIE. Elisnek, a fiatal lappnak, Voulob Matthies leányát kellett volna elvennie feleségül. Ezt a szülők, akiknek mindegyike sok iramszarvast mondhatott magáénak, már egymás között elintézték. Elis és Silla minden nyáron találkoztak, amikor a családok sátraikat ütötték fel a fjordon és az iramszarvasokat tengervízzel megitatták. Künn, a málnaborok mellett, játszadozhattak és együtt szedhettek málnát és egymásnak iramszarvasborjakat ajándékozhattak, amig kicsinyek voltak, mikor pedig megnőttek, akkor a fiú a leánynak gyöngyöt vásárolt* a kereskedőnél és fehérróka- és hódprémet ajándékozott neki. Vándorlásaik közben, mikor a szarvascsordákat hajtották, a fákon és a köveken és a puszta bokrain különféle jeleket csináltak. És a hosszú télen a barlangkunyhóban Elis csak azutan a nap után vágyódott, amikor felkel a nap és láthatja a feketeszemii Sillát, aki oly élénk és gyors és vig volt. mint egy nyál, úgy hogy mindig rövidnek tűnt fel az az idő, amig együtt lehetett vele. És mikor az az idő közelgett, melyben ismét a hegyek mögé kellett vonulniok, Elis leutazott Altenbe, a kereskedőhöz, prémekkel, halakkal, gyökerekkel és gyümölcsökkel. Kávét és ennivalót vásárolt, arany-szalagot, színes pamutot és kendőket és sok egyéb apróságot vitt haza, amelyekről tudta, hogy Silla örvendeni fog nekik és amelyek, mint nászajándékok, hozzáillettek Voulob Mattheis leányához. Elissel azonban úgy állt a dolog, hogy nagyon csinos volt és bárhová ment, a leányok jártak utána és akarták őt és minden pillantás azt jelezte neki, hogy tetszik nekik. De ő büszke volt és úgy tett, mintha nem venné észre, ő csak Sillát kivánta. Egy vasárnapon, midőn az alteni templomban volt, egy nyúlánk, fiatal leányt látott, aki éppen előtte ült a templomi pádon. Úgy érezte, hogy még ilyen szépet soha életében nem látott. Oly kedves és oly finom alakja volt, mint egy nyárfának, szemei úgy csillogtak, mint egy erdei patak kék vize és a haja hosszú volt és aranyos, kezei fehérek voltak és aprók, mint egy gyermekéi, nagyon finomak ahhoz, hogy a földi dolgokhoz hozzányúljanak. Tekintete végigfutott Elisen és mosolygott, mintha tudná, amit gondol. Mikor a templomajtó felé ment, kétszer visszafordult és ránézett. Mikor a sátrak ismét künn állottak a sósviz partján, Elis legszívesebben némán és egyedül járkált fenn a magaslatokon, az iramszarvasok közt. Ha késő este a világos éjszakában hazafelé tartott, kerülő-utakon jött, mintha félt volna, hogy valaki kikémleli a lépéseit; szinte fájt neki, ha Silla fekete szemei rátekintettek, mintha kérdezgettek volna; olyan volt a leány, mint egy repdeső madár, amely a magányban felkiáltott. Mikor azonban ősszel válniok kellett, Silla egy este Muftival a férfi útjára ült és sirt, panaszkodott. Elmondta, hogy ezen a nyáron, mikor a sátrak fel voltak ütve a tengerparton, még jobban vágyódott utána, mint bármelyik hosszú télen. Nem segi.ett semmi. Hiába faragott, jeleket a fákba. Elis szemét elvarázsolta a rossz szellem. Úgy érezte magát, mint a farkas a veremhen. Ettől a naptól kezdve Elis még komorabb lett. A következő nyáron nem ment apjával a fjordra, hanem egyedül otthon maradt egy szarvasnyájjal Orszországban. Gyakran feküdt egyedül a hegyeken és sirt; úgy hallotta, mintha a levegő sóhajtana és úgy hangzott, mintha Silla panaszkodnék. És néha-néha be-benézett az alteni templomba, mint azon a vasárnapon, mikor a nap rásütött arra a padra, amelyben a kerületi kormányzó leánya ült. * Egy augusztusi, nyári éjszakán egyedül feküdt sátrában egy nyárfával borított hegy tövében, az Enar-tó mellett, ahol a föld minden részéből összegyűlnek a vándormadarak. Amint ott feküdt és gondolkozott, egy fürge, finomnövésü leányka jött be hozzá, sötét, csillogó hajjal, aranyzsinórral szegett szoknyában és leült a fekhelye szélére. Mellét vörös kendő takarta és derekán széles, aranyos öv volt. A leány ráhajolt, úgy hogy forró lélegzetét érezte és mikor szemét le akarta csukni, hogy a jelenéstől megszabaduljon, azt mondta neki: — Nézz csak rám, Elis: van sok leány, aki olyan szép, mint a kormányzó leánya. Kimutatott a sátor ajtaján néhány nagy, kövér, fekete tehénre és kékgyapjas bárányra. Lent a mezőn vándoroltak nagy csapatban; mind a leányé volt és köztük sok iramszarvas is. A leány gyorsan és meggyőzően beszélt és sokszor kérlelte, hogy jöjjön vele. Sze— 12 — mei egész közel voltak az övéihez, melyek feketék és mélyek voltak és a sötét éjszaka tüzei lobogtak benne. Barna volt és bőre, amelyet Eils arca mellett érzett, olyan lágy volt, mint a bársony. Mig Elis a melegtől nyugtalanul feküdt s talán egy időre újra elaludt, még egy leány jött, sokkal szebb az előbbinél. Csodálatos fényű kék ruha volt rajta, lábain olyan 'finom ,cipők voltak, minhta hajlított ezüstből lennének vagy a legfehérebb halpikkelyekből és hátán lelógott a nyitott, sárga haj, mely oly sárga volt, mint a borostyán, vagy mintha a nap visszatükröződik a tenger hullámainak habjában. Ott feküdt előtte az egész Enar-tó, mint egy hatalmas-tükör az éjféli napban és az egyik öbölben egy nagy ház csillogott aranyos tetővel, pikkelyes falakkal, mint egy kastély. Előtte yachtok és csónakok állottak, szorosan egymás mellett és a parton halszáritók állottak, telve halakkal, olyan hosszú sorban, hogy nem látta a végét. Szédülni kezdett és úgy tűnt neki, mintha a két alak nőne és mind nagyobb lenne. A barna tekintete világított, mint a parázs, mig a szőke szemei úgy néztek, mint hideg, kék késpengék és sárga haja hullámzott és lobogott. Mind a ketten kirohantak az ajtón. Mikor találkoztak, a barna karomként meggörbített ujjaival megragadta ellenfelét és heves küzdelemben mentek lefelé. Lent a tavon Elis csodálatos küzdelmet látott. Egy hatalmas nőstény sas egy nagy halba vágta karmait, de a hal nehéz volt neki. Mint a nyílt, vitte a hal a viz színén a sast. Egyszer a sas, egyszer a hal volt fölényben és igy rohantak, amig csak ellátott Elis. Aznap Eils szarvasaival tovább vonult. * Egy éjjel, mikor Elis ismét az Enar-tó mellett pihent, oly tisztán látta maga előtt azt a vasárnapi jelenetet, mint még soha. A kormányzó lánya padján ült és megmegfordult, kezeit a szeme elé tartva, hogy a napfénytől védve legyen és mosolygott rá és integetett neki. Kis idő múlva odalebegett Elishez és belenézett a szemeibe. Haja leomlott a hátán. Elis érezte a lélegzetét, mintha a fülledt, világos éjszakában valami friss, hűsítő szellő jönne a tó felől: a leány elpirult, majd elhalványodott, mint a változó napfény és szemei mind mélyebbek lettek; úgy vonzották Elist, mint a kék tó. A következő napon Elis holtteste épp a hegy tövében levő sátor előtt úszott. A szárvasnyájnak nem volt pásztora.