Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-07 / 1. szám
(Folytatás.) NAGYANYA: Ne aludj mán papa! Mért nem segitsz rendbehozni a szobát a fiunk részére. Nézd mán, várjuk őt a sebesült-kórházból, te meg csak ülsz és szunyókálsz, mintha semmi közöd sem volna a dologhoz. NAGYPAPA: A kis fiúcska alszik? NAGYANYA: Igen. NAGYPAPA: Akkor hát megmondhatom, a gyerek úgy sem hallja. Tudod anya, valahogy úgy érzem, hogy ha fiunk haza is jön a háborúból, nem sokáig lesz velünk. NAGYANYA (aki a szoba söprésébe kezdett): Miért, hogy érted? Nem hagyhat minket el. Tudod miért? NAGYPAPA: Magától értetődik, hogy nem; szegény fiú. Egy ember, akinek mindkét lábát ellőtték, nem egy könnyen fog tudni utazgatni. De nem ez ám, amire én gondolok. V NAGYANYA (félelemmel, félig sejtve férje gondola tát): Csak nem papa... Gyere mán, segits rendbehozni a szobát. NAGYPAPA (tisztogatja a szobát): Nem érdemes magunkat bolonditani, mama. Jobb* ha megszokjuk, legalább nem lesz oly súlyos, ha 'bekövetkezik. Nekem úgy tetszik, az a levél elég érthető volt. Halgass csak egy kissé újra ide. (Levelet vesz elő zsebéből, térdeire fekteti, ne hézkesen olvassa, mutató ujjával követve a szavakat.) Tisztelt uram. Mint egy hónappal ezelőtt már szomorú kötelességem volt önt értesíteni, hogy fia, az ellenséggel való hősies küzdelemben mindkét lábát elvesztette. A kórházban az elkerülhetetlen ellen bátor küzdelme után még egyszer látni óhajtja szüleit. Ennélfogva küldjük őt haza... NAGYANYA: Ugyan mit értenek az alatt, hogy “küzdelme volt az el-ker-ül-het-tet-len ellen.” NAGYPAPA: Én nem jártam ugyan sok oskolát, de nekem az egész levél érthető. ■ NAGYANYA: Nem gondolod... (Nagypapa jelentőséggel rázza a fejét.) NAGYANYA (abbahagyja munkáját és az alvó gyermeket nézi): Szegény gyermek. KIS FIÚ (hánykolódik és álmában beszél) : Játszunk még egy kis lovacskát, apuska? NAGYANYA: Tudod papa min gondolkoztam? NAGYPAPA: Nos? NAGYANYA: Azon töprenkedtem, hogy miért is kell a mi fiainknak háborúba menni? Behívták őket harcolni, mialatt otthon hagyott anyjuk, feleségük és kicsinyük éheznek. Én nem vagyok valami okos, de meg nem állhatom, hogy ne gondolkozzak azon, vájjon Isten helyesnek tartja-e ezt? Nézd csak ezt a kereveten hánykolódó gyermeket. Nincs-e neki itthon szüksége apja minden sze retetére, gondozására? Miért vitték hát akkor el és gyilkolták meg? NAGYPAPA (keresztet vet): Uram, oltalmazz meg bennünket. Micsoda furcsa, istentelen gondolatokat vettél fejedbe. Nem megmondta a pap, hogy köszönetét kellene mondanunk Istennek, ha megengedi, hogy fiainkat hazánkért feláldozzuk? NAGYANYA: Hiszem, Isten megbocsájt; de mennél többet gondolkozom a dologról, annál inkább úgy látom, nogy ez nem helyes igy. Mért kelljen nekünk elküldeni fiainkat háborúba, mint a marhákat a vágóhidra? Akarhatja az Isten, hogy ilyesmit tegyünk? NAGYPAPA: De a hazának van rájuk szüksége, hogy harcoljanak. , NAGYANYA (folyton izgatottabbá válik): Most mond csak, hogy mi az a haza? Nem mi vagyunk a hazar Akarjuk mi, hogy ők harcoljanak? De egyáltalában, mit kapunk mi a háborúból? Kenyér héját kapunk beáztatva gyermekeinek vérébe. Ez minden, amit a háborúból kapunk. És éjszakán át, mikor párnánk nedves könnyeinkről, eszünkbe jut, mint dolgoztuk le kezeinket a csontig, éheztünk, álmatlan éjjeket töltöttünk el, hogy kicsinyeinket csak a férfikorba hozhassuk. Eszünkbe jut az az idő, amikor első lépéseiket tették, oly kedves félszegséggel néztek szemeinkbe, akkor félve, hogy el ne hagyjuk őket esni. .És most, ugyanazoknak a lábaknak keresztül kell gázolni azoknak az embereknek holt- és sebesült tetemein, akiket ők lőttek le. És eszünkbe jut, hogyan nyillottak meg piros-pozsgás babaujjaik mint reggel a liliomok és hogyan karolták át nyakunkat. Soha sem kívánnánk, hogy az életben még nagyobb boldogság is érjen. És' most ugyanazok az ujjak vérrel borítottak, meg kell huzniok a puska ravaszát és beledöfni a szuronyt meleg, élő, dobogó szivekbe. Jóságos Isten! csak erre jó az anyák szeretete és az anyák szívfájdalma?... NAGYPAPA: Mama, nem értelek. NAGYANYA: Egy cseppet sem nehéz tisztán látni, ha már egyszer a szemeid megnyíltak. NAGYPAPA: De jó Isten! Nem gondolod, hogy dicsőség a zászlóért meghalni? NAGYANYA: Tudom, ezzel a holmival tömték meg fejeinket. De kérdek tőled valamit: Kit sújt az éhség? Kiknek gyermekei lesznek árvák? Kiknek maradnak öreg szülei megtörve, mint fák, melyeket a villám összezúzott. NAGYPAPA: Bizony azok mi vagyunk. NAGYANYA: Igen, mi, munkásemberek. Mi harcolunk, s amikor életünk el van pusztítva, fiaink, — mint a patkányok — sirgödönbe hányva, amikor az uj földek meg vannak hódítva és aranyat, ezüstöt, drága ruhákat és fűszereket hoznak haza azokból az országokból; kapunk-e mi valamit azokból a jó dolgokból? Nem. Pedig nem a mi fiaink voltak azok, akik értök meghaltak? NAGYPAPA: Te megijesztek Gondolkodásra késztesz. NAGYANYA: Tudod, én azt hiszem, a gazdag bankárok, gyártulajdonosok és fajtáik azok, akik a háborút akarják. NAGYPAPA: Mi nem jutott a te fejedbe? (Folytatjuk.)
