Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-07 / 1. szám
—11 — mmm WKKM mmmmm |HH|jp ] — A mestersége?... Hát milyen mestersége lehetne, amikor se kezp, se lába!... — nevetett a kocsis. — Hát hogyhogy nincs se keze, se lába? — kérdeztem én tovább. — Hát úgy történt.. . Hogy vagy öt esztendővel ezelőtt cudar rossz termés volt az egész környéken. Akkor még szegény kis paraszt volt ez a Semjen, aki majdhogy éhen nem veszett... A lova már föl is forf dúlt az éhségtől... A kunyhója be volt dőlve és úgy állt ott, tető nélkül... A zsuppöt már eltüzelték... és a szél fölülről is befújt a kunyhóba!... De a télnek még mindég nem akart vége lenni, a fagy erős és tartós volt... és a kunyhó üres!... Ekkor Semjen gondolt egyet és bement a városba, hogy majd ott munka után néz... De a városban már sok testvérünk kódorgóit, fagyoskodva, éhezve, dolog nélkül, akárcsak Semjen... Hát csak kódorgott ő is, de munka nem akadt. Akkor aztán megpróbálta a koldulást..., de senkisem dobott oda neki még csak egy kopeket sem, hanem még inkább pöröltek vele: .. Erős, egészséges ember vagy, tudsz dolgozni, hát mért nem dolgozol... miért koldulsz...? Voltak, akik a rendőrséggel is megfenyegették... Hát mit csináljon? A menhelyre nem eresztik be pénz nélkül... Igen, igen, ilyenek az emberek... Kódorogj csak az utcán továbbra is és — gebedj meg! Mit bánjuk azt mink!... Sokáig kódorgott igy, amikor végre elhatározta, hogy kikoplalva, éhesen, amint van, hazamegy a falujába... És ekkor köszönt rá az ő nagy szerencséje ... Egy versztnyire se volt még a várostól, amikor egy hófúvás utolérte — egy lépésnyire se lehetett látni — és aztán már estefelé is járt... Eltévedt, nem tudta merre menjen, jobbra vagy balra és végül is fáradtan lekuporodott valahol a földre ... Reggelre úgy találták meg ott 'félholtan.. . kórházba vitték és levágták mind a két lábát, egész a> térdéig, meg a kezéről is az ujjakat... Mert hát lefagytak a nagy hidegben... No és ettől kezdve már csak úgy hívják a Semjen Szucskovot, hogy a — csonka!... De hát miből él most? — Miből él?... Ott ül a kis taligában a város nagy piacán és szedi az — alamizsnát!... Minden nap összeszedi a maga két rubeljét, vagy még többet is... Abból építette ezt a szép házat... A felesége már valóságos dáma, de meg ő is jóllakott és meghizott... Azt se tudja, hogy köszönja meg az Úristenek ezt a nagy szerencsét... Mert bizony, uram, az a fő, hogy szerencséje legyen az embernek!... Mjasnikov. Szerencse. — Bolond egy nép...! — mondta a kocsis. Minden áron földet akartak maguknak.' Egyre másra Írták a folyamodványokat meg a pályázatokat, költségbe verték magukat és — mit értek el...? Semmit sem értek el... azalatt a sok esztendő alatt. Itt egyáltalán nincs — föld. Csak az uraságnak... Azé minden! Az ispánja lehúzza a paraszt bőrét is, egészen a füle csücskéig... Húsz 'rubel bért kell fizetni minden dgsztinjáért és azonfölül még trágyát is hordani...! De hát honnan vegyék, amikor az egész marhaállomány elpusztult? Elhullt...! No, szóval siralmas egy állapot...! Tessék csak ezeket a lyukakat megnézni, amikbe laknak! — és ostornyelével odamutatott egy kis kalyibára, amelyik előtt éppen most hajtottunh el. Egy szép nap csak a fejükre szakad az egész és akkor — meglesz! De a kocsisnak igaza volt. Ezekben a silány kunyhókban nem lehetett valami gyöngyélet: rozoga, korhadt, vén, erősen egy oldalra dűlő kalyiba volt ez is, amelyet tömérdek támasztó gerenda- gyámolított, mint valami erőtlen aggastyánt ia mankó és az egész alkotmány minden pillanatban összeomlással fenyegetett... Szánalmasan nyomorúságos volt ez az elkorhadt, elhanyagolt vityiló, rosszul fésült borzas fejre emlékeztető zsupp-tetejével és görbe, félig vak ablakaival, amelyek sok helyen üveg helyett papirossal voltak beragasztva A szomszédos kunyhók is nagyrészt ilyenek voltak, talán csak azzal az egyetlen különbséggel, hogy valamivel egyenesebben állottak, azaz, hogy valamivel Kevésbé voltak alátámasztva, mint amaz. De nagy általánosságukban ezek is siralmas, nyomorúságos képet nyújtottak. De a falu végén hirtelen csinos, tágas házacskát vettem észre, amely széles deszkakerítéssel volt körülvéve és zsindellyel befödve. A kiskapu keskeny oszlopaival és művészies díszítésű ereszével, kellemes látványt nyújtott a szemnek és azt a látszatot keltette, hogy a ház tulajdonosa gondot fordít arra, hogy a háza csinos, takaros legyen, — kerüljön az bármennyibe is! — Kié ez a ház? — kérdeztem a kocsist. — Semjen Szucskové, egy idevaló paraszté. A “csonka”, ahogy itt elnevezték... Annak szerencséje volt... Lám, milyen szép házat épített magának! ő ugyan édeskeveset van itt, legnagyobbrészt a városban időzik, de az asszonyok, az anyja, a felesége, meg a gyermekek, azok itt laknak. — Aztán mi a mestersége ennek a Semjennek? — kérdeztem. A sztrájkoló new yorki szabók kivonulnak a gyülésteremből.
