Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-18 / 7. szám
jflgMjiB opiasai. Segantini. Félszázados évforduló jelzi, hogy a modern művészet egyik legnagyobb egyénisége, Segantini megszületett az olaszországi Arcoban. Szülei szegény földmivesek, akiknek közelében korán megizleli a nyomorúság keserű kenyerét. A fiatal Giovannit azonban csakhamar kiragadja a sors a nyomorúságos falusi életből s Milanóba kerül apja mostoha nővéréhez. Ügyet se vetnek rá s négy fal szomorú magányában hagyják sirdogálni naphosszat. Egy szép napon — ekkor hét vées a kis Giovanni — kiszökik szobafogságából s nekivág — a világnak. Étien, szomjan és fáradtan bandukol a mezőkön, amig el nem nyomja az álom s arra ébred, hogy derék pásztoremberek veszik magukhoz. Uj, szabad élet kezdődik számára. Sertéseket, csendesen legelésző juhokat őriz a kis pásztorfiu. Együtt ébred, együtt fekszik békés állataival s nem vágyódik semmi után. Egy reggel munkábs induló 'földmivesek lesik meg a kis pásztorfiut, amint igen furcsa dolgot mivel. Elszenesedett fapálcikával iromba, nagy vonalakban rajzolgatja papírra kedvelt birkáit, sertéseit. Rögtön lefülelik s viszik vissza Milanóba — müvéázt. nevelni belőle. Akad jólelkü pártfogója is s beíratják az akadémiára. Szívvel, lélekkel indul neki a művészi pályának 5 csakhamar aranyérmet is nyer egy rajzával, de a nyomor újra beköszönt hozzá. Egy napon zálogba kerül az arany medália is s később, amikor művészete magasan állott, el is felejtette az arany medáliát. Ott hagyta örökre a zálogházban. Minek is kellett volna neki! Csakhamar megtellik az iskolák nyűgével és otthagyja Milánót. Lelkében kezd megérlelődni a művészet igazi hivatásának eszményisége. Fel az Alpésekbe! Ki a városból, a kapzsiságok, alantas tülekedések, nagyképü művészek forgatagából. Lelke szabad szárnyalása viszi mind magasabbra. Brianza, Savognino, Soglio, Maloja-Kulm! Itt él az Alpesek hórégióiban, az emberektől távol, a természet nagyszerű szűziességében. egyenlőségét, az emberi és állati világnak egymásra utaltságát, művészetben pedig megtudta találni — önmagát. Amikor alpesi magányából leküldözgeti képeit, a művészetben az impreszionista irány tartja magát. A nap, amely ráveti fényét a tárgyakra s a levegő, amely körül veszi azokat, elmossa a művész szemében a tárgyak körvonalait, megváltoztatja azok eredeti színeit szinte mássá formálja, elnyeli a tárgyaknak érzékelhető vonalait, egyszóval ez a szabad levegő és napfény egészen megváltoztatja a természetet és tárgyakat a festő szemében: ez volt nagyjában az impresszionista művészet lényege. A festő nem rajzolja ki többé pontos, szolgai utánzással a tárgyak minden részletét, mert hisz a napfény és levegő ezt máshogyan módosítja, de a fa, erdő, mező s minden tárgy színeit is összefogja úgynevezett egységes “színfoltokba”: ez'ek szerint az uj elvek szerint festettek ezek a festők, természetesen igen sok eltévelyedett túlzással! Annyira mentek sokan közülök, hogy művészetük idővel csupán festő-technikai próbálkozás volt. Bravuroskodtak s iszonyú modorossá váltak s technikai fogásukkal igyekeztek egymást túllicitálni. Pedig valamennyien azt hangoztatták, hogy természethüségre és igazságra törekszenek. Segantini is arra törekedett, de mennyire más utakon. ő egészen maga — senkitől el nem leste — jött rá a festésnek arra a különös technikai fölfogására, amelyet pointillista festésnek neveztek el. Arra törekedett minden áron, hogy az alpesi világ tiszta fényét, csillogó levegőjét, a tárgyak éles silhouettejét művészi őszinteséggel visszaadja. Úgy járt el, hogy a festékeket nem kereste össze, mielőtt vászonra vitte ecsetjével, hanem minden egyes szint tisztán pötyögtette apró, pontocskákban egymás mellé, vagy keskenyen húzta ecsetjével a vászonra egyenes és görbe vonalak alakjában; mintha kisodorta volna ecsetjével ezekket a festékből felrakott színes vonalakat, olyan volt a kép hatása. Ha a szemlélő száz lépésnyire eltávolo..........(Folytatás a-15-ik.oldalon. így festi a hegyi nyájakat, amikor békésen legelésznek a széles pázsiton, amikor vihar hajszolja be őket s amikor az ősz szomorú párájában egymáshoz simulva mennek hazafelé. * Ember és állat egymásra van itt utalva, együtt küzdenek, együtt élnek, egymást táplálva, egymáson segítve. — Szeretem az emberi munkát és a nyugalmat festeni, de ennél is jobban szere-EMIL VERHAEREN. A belga népnek egyik legkiválóbb költője volt, akit halálra gázolt egy vonat Rouen-ben, Franciaországban, ahol a háború alatt tartózkodott. Verhaeren költészetét a proletárság is ismeri, versei — mint Arno Holz-é, elterjedtek a munkásolvasók körében is. Kiválóbb müveit lefordították magyarra is. A modern irodalom egyik kiválósága veszett el benne. tem az én szelid tekintetű derék állataimat — Írja egyik levelében ez a nagy, magányos epiber... * Lelkének, érzelmeinek legrejtettebb ösztönében meg tudta érezni ez a művész az emberi munka küzdelmének nemességét, a természetnek, mint az élet nagy harcának harmonikus hátterét; az -emberi méltóság — o —
