Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-24 / 49. szám
CSÖNDES HARC Karácsony táján, amikor a természet a késő ősz minden melenkólikus diszét már elvesztette s lassan magára ölti a dermedés fehér leplét: a zúzmarát és havat, az esti csöndben rég elmerült gondolat-foszlányok bukkannak föl az emlékezet mélyéből" s cirógatva körülölelik az ember lelkét, mint rég nem látott ismerős kis koboldok: felbukkannak és lemerülnek, mint úszkáló aranyhalacskák a csípős széltől felborzolt tó érzékeny tükrén, tovalebegnek s incselkedve vissza-visszatérnek, hogy a felzavart rajban villanó fényüket megmutassák. A terhes, szürke napi gondokat valami édes-bus hangulat röpke percekre elűzi s a kimerült agyban lázas munka ujul meg: szárnyra kap a teremtő képzelet. Dőre s mégis oly valószínűnek látott álom-emlékek születnek újra, a remény fájáról rég leszakadt s a valóság által megfelelt, megtépett levélfoszlányok kisimultán újra mutatják a régi eleven szint, a kétségek elnémulnak, fölibük kerekedik a lélek mélyén mindig szunnyadó bizakodás: hátha mégsem volt hiábavaló a törtetés, a láz és az álmodás... A dermesztő éji csöndben közelebb férkőzik a szívhez a rajzó otthon meleg meghittsége, elűzi a fagyos borongást és sima utat söpör a józan meglátásoknak s méi legre kerülnek a legendás éjjelen a mesék, az avult hitek, a felismert valóság s a materiális élet viaskodásai. Karácsony éjjelén bírókra kél az ember világban két Én: egy hivő, aki hitetlen és egy hitetlen aki hisz! Az egyik ÉN ezt mondja: Dajkáltak és neveltek, mint sok más ezer gyermeket, akiknek színes képekkel föstik ki a jövőt; tanítottak engedelmességre és szerénységre, amibe befoglalták az alázatosságot és a 'tiszteletet azok iránt, akik magasan ülnek, s bűnnek, véteknek mondták a lázadó akaratot, amely ellenszegülésre hajlik s a szabad gondolat felé viszi a tudatot. Feszületet és imakönyvet adtak makrancos kezembe, amikor az mohón a játék után kapott; templomba, imaházba sétáltattak, amikor a mező, a rét ezernyi virágával, az erdő dalos madárseregével oly ellenálhatatlanul hívogatott s midőn könynyezve panaszkodtam, azt mondták: jámbornak kell lennem, hogy jó ember lehessek. A szegénységet, ha hiányról panaszkodtam, Isten rendelésének minősítették és rákényszeritettek, hogy hálálkodjak olyasmiért, amim nincs és soha nem is lesz, — ez, azt mondták, az igaz, erkölcsös ember jellemének a gyökere... És amikor megnőttem s mindent, amire ■neveltek, igaznak ismertem el, amikor szárnyra keltem s keresni kezdtem az előrevivő utat, amikor magamra maradtam s szeretteim kidültek: azt mondták, hogy nem vagyok Ember — csak árucikk! És megvettek. Megvették a lelkemet, a hitemet szavakkal — a testemet pénzzel. Azóta nem hiszek... A másik ÉN ezt mondja: t ’ Kivert kutya-módra sodródtam valahonnan egy nyomortanyáról; talán egy szenyr.yes bünfészekből kerültem bölcső helyett az utca szemetjébe. A jövömet börtöncellákkal és akasztófával színezték ki. Tanítottak lopni és hazudni, amit ügyességnek neveztek el s azt mondták, hogy a gazdagok, a mindenhatók is lopnak — de a tör-Adósa neki az élet, a világ és a társadalom, mégis ez a serdülő váll maradt a legbiztosabb támasza neki... Az “Előre Képes Folyóirat” számára Irta: ÉBER LÁSZLÓ vény engedelmével. Amit úgy neveztek el: társadalmi jogrend. A bűnt, a vétket kikacagták s azt verték a fejembe, hogy csak az a tolvaj, akit rajta csípnek, az a bűnös, aki ügyetlen. A templom elé nyomoréknak maszkírozva kuldulnj küldtek s a keresztről az aranyozott Krisztus-testet elhozni parancsolták. Mezőn, erdőn, hiSak glatt, fészerekben, istállókban háltam s ha rámakadtak, bottal űztek el, mint a veszett ebet. Harapós, gyilkos-indulatu lettem s meggyülöltem minden tisztaruhás, jóllakott embert. A gazdagságot harácsolásnak láttam, az alamizsnáért megátkoztam az adakozót, mert én is épnek, egészségesnek, élni tudónak éreztem magam. Az erkölcsöt éjjel■ nappal vásáron láttam s néhány fényes aranyért selyemruhás dámák is árulták a testüket, a csókjukat. Pénzért vettek szegény lányokat, a jómódúak meg unalomból paráználkodtak. És amikor már elmerülni készültem a rothadó posványbán, amikor a vad, hajszolt kutya-élet a bitó felé taszított, amikor a becsületes gazemberek csürhe serege vad hajszát kezdett a nyomor, a szegénység kitaszítottjai ellen: sötét, viharos karácsony estén elhagyott korcsmazugbá tévedtem, ahol fáradt, nagycsontu, sápadtarcu, nehézkezü munkásemberek egy öreg munkás szavait hallgatták. Megütötte iu leimet egy lázadó hang s észrevettem, hogy lyukas nadrágomon, szellös cipőmön, kiéhezett arcomon részvéttel csiigg tekintetük. Nem mordulnak rám, nem ütnek felém, hanem a meleg kályha mellett szorítanak helyet 's forró, éltető erősítőt adnak egy pohárban, hogy igyam... Elnyomott a kimerültség és a testem elbágyadva kinyúlt, de félálomban is élesen hallottam a tüzelő szavakat: — Vérvörös égen lángsugár tör majd a sötétségen át, hogy végleszámolásra tüzelje a sök millió rabszolgát! Nagy, vörös fényt láttam azon az éjjelen, valami gyár éghetett a távolban s a füsttengerben óriás alakok mozogtak. Csak a lángot, a vörös lángot láttam, az elmosódó alakokat alig, mig a fény eltűnt s élesen, tisztán kivehettem a siető, rohanó óriásokat. Közeledtem feléjök — s megláttam őket; óriások voltak: Emberek! Azóta hiszek. 10
