Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-24 / 49. szám
kivel a hazasietők közül és óvatosan, félve a kinevettetéstől, beszélni akarsz vele erről, megint érezned kell: kiszakadtál a világunkból, nincsen se közös vallástok. De nincsen közös fölhá•borodástok sem. Egyedül vagy. Sokszor magános, legtöbbször szegény és gyönge ember is vagy, aki igy kiszakadtál a megállapodott értékek világából. Harcban állasz az Istennel, akit lázadó öntudatod letaszított a legszilárdabb trónról, amelyen ülni lehet; a butaság fájából kifaragottról, a félelem párnáival kirakottról. Harcban állasz a nemzettel és hazával, amelyből egy szörnyű kalodát csináltak a jóllakottak és megérkezettek, ís azt kell kérdezned, nem kell-e eibben az esetben a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni? Nem nőtt-^e. annyira össze ez a két fogalom a börtönnel, a kaszárnyával, a vármegyeházzal, hogy üres marad, ha ezeket kiűzhetné belőlük valamely nagy igézés? Harcban állasz a jónak és rossznak töméntelen nemzedék használatától kiformált, a sokak szenvedésével és a kevesek örömével megszentelt formáival. Hiszen eszmévé finomult ostorok gyűjteménye a szemedben az emben erkölcstan minden parancsa. Oh mi, szegény és merész fordított. Donquijotte-ok, akik nem vasból való fegyverekkel hadakozunk szélmalomellenséggel, hanem szellőnél is lengébb szövetű álom-fegyverekkel törünk rá a nehéz és igazi bástyafalakra ! Minő esztelenség, minő vakmerőség és minő kárvallás ez a küzdelem! Esztelenség: mert a bástya sok millió ember verítékéből az embéri természet mélyére néző mérnökök munkája mellett készül. Vakmerőség: mert ki hiheti azt, hogy az élők, még ha mind összefogódznának is, maroknyi Seregének igazuk lehetne a holtaknak elgondolhatatlanul nagy dandáraival szemben. Kárvallás: mert az életen v^ló biztos és zökkenőtlen átutazás helyet kisiklások, megrokkanások és összeesések sorozataivá lesz az élet. Könyörtelen és zsaroló vámszedők állják el az uj világnak minden kapuiát és kifosztani akarnak mindenedből. És mégis ebben az esztelenségben van benn az ilyen egyedülvalóság számára az életnek minden értelme! Ez a vakmerőség az élet igazi értékének fokáról nézve az egyedüli megfontoltság! Ez a kárvallás a legfőbb és legizesebb haszon! Elszakadva a megérkezettek és jóllakottak világától, a bus egyedülvalóság szigetéről kilátás nyílik arra, ami nagyobb és több, mint a hitnek, a nemzetnek, az erkölcsnek világa: a szenvedés és nyomor tengerére. Aki elszakadtál mindentől: a lelked mélyét is megreszkettető közösségben találod magadat a nyomorgókkal és szenvedőkkel. Minden bajuk, minden jajuk ott vonaglik, ott ordít a lelkedben s benne élsz egyszerre a legnagyobb közösségben, amelyet emberi elme elgondolni tud: a nyomor és szenvedés közösségében. Elveszítetted az istent, elveszítetted a hazát, elveszítetted a közkeletű erkölcsöt, de belé nőttél a szenvedő emberek közösségébe. Mindenütt, ahol emberek éheznek és szo.mjuhoznak: ételt, italt, igazságot^ szépséget, világosságot, mindenütt ott vagy és az éhségedben és szomjúságodban bepne perzsel minden öntudatos vagy még alvó, föl sem ébredt vágya a szenvedők és nélkülözők világának. Mindenki a te fajtád, a te testvéred, aki szenved és nyomorog. Vele szemben ledőlnek az egyéni lét korlátái és belé olvadsz az emberi szenvedésnek a föld északi sarkától a délig elnyúló nagy testébe és vonaglasz minden fájdalma miatt és vérzel minden sebéből. Ennek a látása szőrit ki a lelked ünnepnapi nehéz hangulatának föltámadásakor minden mást az öntudatodból és gyűlöleted, amellyel az erkölcsöt, a művészetet üldözöd, csak a fonákja a szeretet, részvét és odaadás ama nagy erőinek, amelyek rángatják és űzik á lelkedet. De menynyivel különb vagy mint az isten, aki nemcsak felelős szerkesztője, de közömbös olvasója is a világ-újságnak! Jó utón vagyunk mindannyian, mi a kivert, a magányos, a bus és merész emberek, akik hirdetjük a Bergefet ur evangéliumát: Egyetlen koldus kinyitott keze eltakarja a Place de la Concorde minden szépségét. Egyetlen éhező megöli az Istent, a hazát, a nemzetet, az erkölcsöt. FÖLIRÁS A HÁBORÚS FEJFÁRA. (Folytatás a 2-ik oldalról.) négyszáz alvás után, még nem tudom, nem tudhatom, melyik reggel lesz az ébredés?... Én járnék az őszi rengetegben, a*Pjölésié rohasztó sűrűjében? én szippantom a kvarcos homokot, mely íölfelhőzik az augusztusi orosz földről és finom tőrőcskékkel döfdösik a forgó szemeimet?... Ha én lennék?... Érzi ezt, a sánta, a púpos, a vgk s ki nincs ott? ha,a kbcka máskép billen? és én vagyok az éplábu, a sugárhátu, a villámszemü, vagy az ügyetlen fordulatu, hogy aki ott zihálva menetel a halál országutján, akit körülfütyülnek a gránátfuvalmak, akinek bugyborékoló szájára rátapadnak ä grodeki mocsarak — az az ember oa, az én vagyok? én lehetnék? .Én ezt mindig érzem és a fölvágyó indulatok szégyenes menedékeiből mindig elindítanak engem. Öltözködöm, a nyomor, a szomorúság nehéz ruháiba beöltözködöm, lidérc-sálokal beburkolom a lázadó eszemet, a kérdezősködő szivemet és mikor már tépne a fekete orkán... megfu a bánat, mely onnan jön, tőlük jön; még szomorkodni sem lehet... és nem lehet elmélyedni, rezzenés nélkül, a vigasztaló jó könyvben, nem lehet melegedni, hideglelés nélkül, a meleg szobában, nem lehet kacagni, hogy el ne csertbüljön, nem lehet föltüzm a piros szegfűt, hogy alvadt vér ránk ne büzöljön, nem lehet forralt bort inni, hogy a nyeldeklőben meg ne akadjon, nem lehet Írást tervelni, hogy az aka'rat el ne hajoljon... nem lehet, nem lehet... ^ Ilyen az ember 1916 karácsonyán, amikor életébe belenőtt a mindenki élete, amikor a lélek hordozója mindennek, hogy éreznünk kell amin az ember valaha átvonaglott, amikor a: magára maradt ember fiatalon is megöregszik és úgy néz elhullott felebarátai után, mint az aggastyán, akit kortársai szállingózva itthagynak, amikor alázatos tudattal Írjuk sorainkat, hogy nincs baj és fájdalom e siralomvölgyben, mely idegenül, ismeretlenséggel érhetne valaha még bennünket. VOLT EGYSZER... — Arturo Graf. — Volt egyszer, egyszer,.. Micsoda? Oly szomorú vagyok ez este. Sehogyse téved az eszembe, Volt egyszer valami csoda. Hervadt, bus rózsa mosolya Te is tudod, mi volt e rejtély, Valami volt, mi vissza nem tér, Volt egyszer és nem lesz soha.
