Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-12-24 / 49. szám

t SZAKADÉK SZÉLÉN Irta: KUNFI ZSIGMOND Néha, magányos órán, vagy ködös napokon, a csüggedés és sajnálkozó melankólia érzése üt tanyát a lelkerp­­ben és a kétség fölrebbent varjusere­­gének károgatásától hangos az öntu­datom. A világ kialakult intézményei­vel, megalapozott Ítéleteivel, kipró­bált módszereivel harciban álló embernek akadnak néha-néha ilyen látogatói. Aki a jövendő nagy hadseregében szolgál, an­nak el kell vetnie magától a múlt és jelen seregének egész fegyverzetét. Jó öreg páncélok, sisakok, lándzsák nélkül mezí­telen testtel kell hadba vonul­nia. Rosszak, fogyatékosák, nyomják az embert ezek az ódon fegyverek, amelyeket ké­szen kapunk s nem magunknak kell kikovácsolni őket az ütkö­zet hevében, félkézzel, sután, sebtében. Akit meggyőződésé­nek Útmutatása, vérmérsékleté­nek sodra vagy érdekeinek ösz­­. tönzése az uj világ hadseregébe sorozott be, annak lelkében el kell szakadnia a múltnak egész kincstárától, egész lomtárától. Az országúiról, amelyet tömér­dek előttünk élt ember lába ta­posott simára és tolakodása da­gasztott szélesre, járatlan utak­ra kell térnie. Az uj ut emelke­dése nagyobb, de mily szűk és mennyit kell küzdened, amig járhatóvá lesz a sokak számá­ra! A nagy ember-országút pi­henőhelyei, menedékházai, vizs­gált vizű forrásai nincsenek itt sehol. Ha ámuló szemed elé odaékelődnek jelek: nincsenek minden mértföldnél szolgála­todra a bevált módon dolgozó csodafej tők és kérdőjel-hiive­­lyezők, mint amott, akik, ha . nem is tudják rozstiás kulcsaik­kal kinyitni a zárakat, de legalább megforgatják bennük. S a rokkant inu, lecsukódó pilláju utaslegény a fqrgó kulcs láttára azt hiszi, kinyílott a nagy zár és megyen tovább. A te számodra, én szegény katonám, a kér­dőjelek és titok-zárak megsokasod­tak, de a régi kulcsokat mind elhají­tottad vagy eladtad őket az ócskava­sasoknak. Egyedül vagy. Karácsony este van. Sok-sok millió ember a vallásos kegyelet érzéseivel ünnepel s- hiszi, hogy ezen a napon megszületett hajdan az emberiség megváltója. Te el tudod képzelni, milyen adósság-megszabadulás lehet azokban a zsupfedeles lelkekben, ahol ezt hinni tudják. Minő vigasztalan A MUNKA. vagy te azokkal szemben, te, aki lá­tod, hogy a megváltás nem lehet át­ruházási üzlet, nem intézhető el ügy­védi vagy papi meghatalmazás utján, de szenvedései és küzdelmei Golgotá­ját végig kell járnia minden embernek, hogy azután akkor — se legyen meg­váltva. Ha úgy egyszerre körüléd gyűlne mindaz a lélek, aki megváltó­ját látja az Ur Jézusban, úgy állanái', mint a magános szikla a tenger hullá­mai között, amelyek vagy tudomást nem vesznek róla, vagy dühös harag­gal verik, marják; ostromolják. Egye­dül vagy. A véletlen, a dolgaid belevisznek a tömegtbe, amely valamely nemzeti vagy hazafias ünnepet ül. A sok fogat­lan beszéd, elkopott ének las­sanként valami mámortkeltő hangulattá sűrűsödik össze és egyszerre azt érzed, hogy mint a szél a.kalásztengeren, úgy su­han végig az egybeverődött em­bereknek a lelkén valami egy­fajta érzés és ragyog föl a sze­mükben régen rakott máglyák­nak kései tüze. Téged nem moz­dít meg az ő lelkűket megrin­gató szellő és a régi máglyatüz­­nek fojtott szagát érzed csupán. A nagy kapocs, amely összefog­ja mindezeket az embereket, hozzád nem' nyújtja el a fogát. Elkerültél olyan messzire, ahová az nem ér el. Megint egy em­beri közösség, amelyből kima­radsz, egy csomó odaadás, mely nek számára semmid sincsen és amelynek nincsen semmije a te számodra. Egyedül vagy. Mint az örvény tölcsérében a viz, úgy kavarog és forr a lel­ked minden indulatja, amikor déli harangszó után elmégysz egy készülőben lévő ház állvá­nyai alátt. Fölnézel és ott látsz rajt kuporogni férfit, nőt ve­gyest, amint piszkos kézzel, téglaportól meglepett ruhában költ el valami hitvány, hideg és izetlen eledelt. Fáradságtól megtört, munkából kizsarolt tes tiik, szomorú otthontalanságuk a hazasiető emberekben annyi figyelmet sem kelt, mintha egy bérkocsis lovának megbicsaklik a Iáiba. Nem mond nekik semmit az állványról lelógázó láb, nem pan sz­­kodik nekik semmiről az asztal, a terí­ték, a szék, a tisztaság hiánya. Tudo­másul ;veszik, mint a világ legtermé­szetesebb, legmagától értetődőbb dol­gát, hogy ők azért jöttek a világra, hogy terített asztalnál ebédeljenek, emezek meg azért, hogy mocsokban és téglaporban. Ha szóba állasz vala-

Next

/
Thumbnails
Contents