Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-17 / 48. szám
küzdelmet ez őserővel, mely fölszabadult, hogy vad szenvedélylyel úrrá legyen ez embertanyán s csúffá tegye a toronyszerű palotákat. Soha ilyet. A fehér szakállu emberek fejcsóválva nézték, mint uralkodik a pehely-király. Nap-nap után hogyan lesz nagyobb a hatalma s a város mint süpped egyre beljebb a hótömegbe. Néha szinte zuhanva esett a hó, a mint sietett földre érni, mialatt a szél ereje a város mögül kavarta az uj sereget, hogy sietve erre tartson. Jött is, különös búgó hangon, sirva. Mintha a sark megmozdult volna s most megunva régi tanyáját, rohamlépésben erre költöznék; féktelen indulat volt a hóesésben, mely percig sem szünetelt, hogy lélekzethez jusson. A ragyogó városból óriás hótömeg lett, melyből a torony-hegyek és csucsháztetők nagy nehezen fölverödtek, az utcák teste pedig be volt temetve, mélyen. Az épület határéleit kiszegték a jégcsapok, egy-egy sarki házon egész falat raktak átlátszó üvegszerii oszlopaikból; a templomajtón barlangbejáratot formáltak, melybe mint a mesebeli jégremeték, úgy surrantak be a hóval befújt emberek. Talán úgy gondolta a hókirály, hogy ezt az uj tanyát, a melyei emberkéz alkotott, most átformálja saját képzeletével úgy, hogy fölülmúlja a jégsarki palotát is. Erősen dolgozott müvén, éveknek tetsző órákon át ho.dta hozzá az építő anyagot ismeretlen rejtekéből, hogy hófészkét megteremtse. Néha, mikor a szél süvöltött, a hószemek a széljajszóra a földről is felverődtek, hogy még egyet kavarogva, odaverődjenek tehetetlenül az ablakok száz szemébe. Az utcasarkon pedig csodálatos játéka volt a hókirálynak, melyet szél társával rendezett. Egyszer egyik, másszor másik utca medréből tört elő a hóhadsereg, A LEGJOBB EMBER. Tele vagyok félelemmel, Gyöngeséggel, szerelemmel. Gyáva vagyok: Én vagyok a legjobb ember. Ha tervezek, majd elválik, Ha gyűlölök, majd elmálik S ha őrülök, Őrülök mindh’alálig. Gyávaságban, őrületben Nem ragyogott senki szebben S ha szeretek, Nagy vagyok a szerelemben. Ha kétség jön, majd elhiggad, Hogyha csönd jön, majd elringat S ha menni kell, Majd elmegyek, hogyha hívnak. Tudok hinni várni, csalni, a sarkon egyet fordult, mialatt fölkavart egy ezüstporu hóavart, mely felverödött, mélyre hajlott, aztán pedig szerte porzott. De csodamüvét a hókirály a városban megteremteni még sem tudta, az embertanyát csak csúffá tette, alaktalan semmivé, bezzeg ott, a hol a fák birodalma van, a hol az ős természetei találkozott, ott teíemtette meg mestermüvét. Uj erdőt alkotott a kopasz fákból, egy fehérbőrű, öreg erdőt. A fák ágai mintha megnyúltak volna, a mint hószakállal tele aggatták magukat, törzsökükre ráborult az uj palást s az uj erdő felépült a hókirály örömére, fantasztikus alakban, mint valami csodakert. Fehér erdő, tejszinü hideg csuhával, mint valami kihalt, megdermedt mese-kert, vagy talán egy más, örökké fagyos csillagzat vad erdejének tükörképe. A fák alatt a leboruló hóágak lelógatták ujjaikat a borzas bokrok közé, mintha kezet fogtak volna, mielőtt megdermedtek. Ha pedig szél csapott az ilyen sarki erődre, az ágak nem bólogattak, hanem dermedt mozdulatlanságukban recsegésszerü hangot adtak, mialatt hódiszük darabokban zuhant a földre. Itt a fák ágain csillogó ragyogásban hideg színének eredeti sajátosságában jelent meg a hókirály, kit mesekönyvben pehelyszakállal rajzolnak le, melyről folytonosan peregve hullanak a hópihék; a hókirály — kinek ezüstragyogásu jégpalotája van valahol messze a sark mögött — ott ült az átvará zsolt kert fehér fáinak koronáján. Hatalmas fészket rakott, fehér királyi trónt. A fehér kert volt a királyi lak, a hótömeggé ostromlott város, a megölt birodalom. Egyik káprázatos képet adott,. a másik minden lelket megriasztott. A fehér szörny, mikor előjön, megteremti az őskort, a vad korszakot újra, négy nap alatt, s egy csaEgyet nem tudok: akarni S bizonyosan Fölségesen fogok halni. ADY ENDRE----------o---------- , AZ ISTEN. Mesék ködén, gyermekálmok homályán Át-átragyog még jóságos alakja... Látom szenvedni kínok Golgotáján A híveitől elhagyottan, árván — Judás eladta, Péter megtagadta. Látom a vérét, hallom sóhaját, Mely pörli, feddi Jehovát, Látom, mint örül Kajafás a vesztén S mig látom függni eszméi keresztjén, Odarogyik a lelkem a tővére Csókot lehelni fájdalmas sebére. Megtagadni ekkor dehogy tudom: Testvérem ő, mesterem, Krisztusom! És hogyha látom tornyos templomokban pásra csúffá tesz mindent, a mi annyi hangya-ember ezer tudásával készült. Meg kell állítani, elébe állani; csákányt, vedret elő s hordja, pusztítsa, tüntesse el mindenki azt a fehér szörnyet, a hókirályt! A fejedelem talán neszét vette az emberhadnak, mert nem hullatott már több havat, hanem az orkánnal egyesülve, fölkapta a földről a hólepelt s azt verte a szemébe a kiizködő embereknek. Egy-két vasgyiik merészen útra kelt, fölszerelve pörgő hóekével, a hókirály utána kerekedett, szembe verte, óldalba csapta a füstölgő szörnyeteget, kerék-lábait beragasztotta fehér péppel s a mikor megakadt, ráhúzott még pár lábnyit sajátos bőréből s aztán, mint a k, dolgát jól végezte, öntelten, nagy megelégedéssel otthagyta a szörnyet, hadd pöfögjön, de 'előre nem mehet; mint valami nagy pók, úgy közre fogta. Mindennek meg kellett állni, hajónak nem volt szabad a parthoz futnia, mert nem engedte a hókirály. Egyik gőzös vakmerőén betörtetett jékorrával a ponton felé, még tülkölni is -mert, hirdetve, hogy szembeszáll a hókirálylyal, mire a jégszörnyeteg vad dühvei vágta oda a büszke gőzöst pontonjához, hogy mind a kettő szertemállott s roncsaikra diadalmasan ráült a hókirály. Ott trónolt' a viz közepén, a kimeredő gépbordákon, melyeket csúffá tett. Nem volt piár menekvés, engedni kellett, mert az ős elem nem tűr ellenszegülést, előtte meg kell hajolni. Négy est múltán kitisztult az éj s a hold halavány fényt hintegetett. Másnap a hideg hajnal homályos ködéből kibontakozott a ragyogó nap s amint óriás szemét tündökölve felnyitotta, olybá tetszett, mintha mosolygása titkon jelezné, a mit gondol: — Eddig volt s most meghalsz, hókirály! Kevély keresztjét büszkén hivalogni, Látom papjait fényűző sorokban Cifrán vonulni: szivem meg se dobban, Nemhogy keresztje mellé tudna rogyni, öklöm, szorítom, hatalmát ha látom, Hogy egy nyomorult férget is alányom, Hát még ha lelkek milliója rabja!... Ő, ekkor lelkem büszkén megtagadja, Elmegy előtte hidegen. .. Nem testvérem, csak isten vagy nekem! FARKAS ANTAL.----------o----------Aki legszebben hizeleg, az boldog. Petőfi. * Tulcsigázo.tt hízelgés és dicséret szellemi méreg. Széchenyi. * A hűség kisértet, melyről minden ember fecseg, de még nem látta senki. Katona József, Bánk bán.
