Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-03 / 46. szám
JL könnyeit ontja, igy felelt: “Nem tartozom a hitközséghez.” Amit ez az ember a könynyekről gondolt, sokkal' inkább igaz a nevetésről. Bármily őszinte és nyílt legyen is a nevetés, mindig rejtőzik mögötte valami titkos egyetértés, majdnem azt mondanám, bünrészesség, a többi valóságos vagy kép* zeit nevetővel. Hányszor halljuk, hogy a közönség annál jobban nevet a színházban, minél jobban 'tele a nézőtér. Hányszor mondották viszont, hogy vannak komikus hatások, melyeket lehetetlen egyik nyelvből a másikba átültetni, annyira odatartoznak egy bizonyos társadalom gondolatvilágához, szokásaihoz. De nem értették meg e kettős tény fontosságát, s ezért láttak a komikumban egyszerűen az embei mulattatására szolgáló különlegességet, a nevetésben pedig valami furcsa, elszigetelt tüneményt, melynek semmi köze a többi emberi tevékenységhez. Innen származnak mindazok a meghatározások, melyek a komikumból valami elvont viszonyt akartak csinálni, mint pl. “értelmi ellentét”, “szembeszökő képtelenség” stb., melyeket az elme a maga gondolatai között észrevesz s melyek, ha még rá is illenének valóban a komikum összes formáira, a világért se magyaráznák meg, miért nevettet a komikum. Honnan eredne már az, hogy épen ez a logikai viszony, alig hogy észrevesszük, összerándit, felpuffaszt, ráz bennünket, mikor a többiek testünket egészen közönyösen hagyják. Ha meg akarjuk érteni a nevetést, vissza kell helyeznünk természetes közegébe, a társadalomba s mindenekfölött hasznos társadalmi szerepére kell rámutatnunk. A nevetésnek az együttélés bizonyos követelményeit kell kielégítenie. A nevetésnek társadalmi jelentésűnek kell lennie. A komikum, úgy látszik, akkor születik, mikor csoporttá verődött emberek figyelmüket valamennyien egyik társukra irányítják s érzékenységüket elcsititva egyedül értelmüket foglalkoztatják. MODERN POÉZIS. (Folytatás az 5-ik oldalról.) szülőföldjére gondol, s azokra a képekre, a melyeket gyermekkorában látott. A kisiklott lokomotivot látva, igy kiált föl: “A nagy gépezet úgy hasalt végig a földön, mint az elefánt, mikor lazulni érzi a talajt lába alatt.” Igen, Kipling a határkő, az útjelző! Hogy az uj föld poézisét, modern hangulatát megértsük, átérezzük: nem kell semmi más, csak az, hogy ilyen Kipling-lélekkel éljünk a gépek között. Hogy mennyire átgyurja az uj környezet az érzésfakasztó tárgyakat, abban talán a legszebb, a legmesteribb példát az a csata adja, melyet az épületek születésénél a vas és a kő viv egymással. Nincsenek árkádos, szép ivboltos házak, melyeknek karcsú kihajlásaiból oly könnyen születik a hangulat; itt vaskolosszusok vannak, melyek ko'hógyárak belsejéből jönnek első, ott születnek meg acélbordákkal s aztán a földre rakva, úgy összeállanak, mint a, gyermekjáték építő kövei. 'Csakhogy itt nincs kő, hanem vasoszlopok, kovácsolt ivek és acélpillérek. Az a kő pedig, mely évezredek óta annyi népet szolgált, annyi remeket formált, mindjobban tünedezik, mert tért követel magának a vas-ház és az acél-palota. Mennyire színtelennek és szürkének tetszik ez a környezet! Csakhogy a vas-ház is kezd könnyebb alakot ölteni és poétikus erőt is próbál magából kifejteni, mert a vasoszlopok merev testén már kivirágzik az öntött girlandok és acélrózsák. Egy ilyen rózsabokor olyan kemény, olyan merev és mégis benyomást adó. Nem csoda, ha egy ilyen acélrózsa szinte fölötte áll annak a virágnak, melyet a természet táplálta rózsatő fakaszt. Ez nem a szabad ég alatt születik, madárdal mellett, hanem üvegtetős nagy házban, munkagépek kerekei közül. Itt is fény van, de nem napfény, hanem izzó parázsfény, melyet a kemencék sugároznak széjjel. A vasrúd magában élettelen. Csak akkor kezd éledni, méretet cserélni, mikor vérvörös izzással előkerül a kohó belsejéből. Ekkor egyszerre lázas erővel kezd a váltakozó kerekek alatt nőni, alakulni, mig karcsúságot nem nyer, aztán egy nagy kalapácsgép alatt meglapul, átbújik a kapcsolóba, a sok gépkerék és emelkedő vaskönyök pedig közre fogja, egyik pörgeti, a másik vágja, finom metszéssel s a karcsú vastőböl, ott a kés fejénél kezd kifejlődni a vasrózsa feje, miközben a parányi vasszirmok, meggyuladva, csillagragyogással földre hullanak. S mig ez az égő sziromhullás tart, azalatt a karcsú vastőből egy virágban gazdag, levélben dús rózsatö virít ki, hogy ráüljön a vasházra és megalkossa az ablak vasrózsás ivereszét. A ki ezt egyszer látja, ezt a tűz hatalma alatt éledő, füstpárával lélekző poézist, az keresi és követi mindenütt,- hogy örök törvényt szabjon ennek a modern poézisnek. Az igazságnak és a civilizációnak vannak bujkáló gyilkosai: elrejtőznek szépen álarcaik mögé, de fölismerjük őket mindég. Schopenhauer. Csakis a végletekig, a teljes forradalom győzejméig folytatott osztályharcból fakadhat az osztályok bukásával az igazi szociális béke, az embei iség nagy és végleges békéje. Jules Guesde. — 7 — A TUDÓS ÉS AZ EGEREK. A hires, nevezetes, nagy tudós a világtól elzárkózva élt és minden pillanatát a könyvei között töltötte. Egyszer észrevette, hogy könyvtárában rengeteg módon elszaporodtak az egerek. Elhatározta tehát, hogy ki fogja őket irtani és azontúl minden idejét az egereknek szentelte. Odaült egyegy egérlyuk elé és órákon keresztül türelmesen várta-leste az egérkét. A könnyelműbbeket kíméletlenül elcsípte és néhány hónap múlva már meglehetős gyakorlata volt az egérfogásban. Ezen az eredményen fölbuzdulva, szenvedélyesen nekifeküdt ennek a mesterségnek, fáradozott, ugrált, fortélyokat eszelt ki és három év alatt tökéletesen megtanult egeret fogni. Ekkor leült és hat további esztendőkig egy nagyszabású munkán dolgozott, amelyben töviről-hegyire leirta az egérfogás körül szerzett tapasztalatait. Megdöbbentő logikával, tudásának egész súlyával bebizonyította, hogy egeret csak az ő módszere szerint lehet fogni. “Az okszerű egérfogás kézikönyvéinek nevezte el nagy munkáját, amelyet a tudományos akadémiának akart ajánlani, a hir, dicsőség és halhatatlanság reményében. Azon a napon, amelyen pontot tett könyvének utolsó mondata után, boldog izgatottsággal ment el hazulról. De ahogy végigment az udvaron, ime egy kölyökmacska ugrott el mellette, a menekülő egeret hajszolva és boszorkányos ügyességgel elcsipte. A tudós megdöbbent. Azt, amihez neki három keserves esztendő kellett, azt egy kölyök-macska, egy oktalan állat, úgyszólván magától tudja? Már-már kétségbeesett a haszontalanul eltöltött hosszú esztendőkön, már-már kételkedni kezdeti nagyszerű müvének tudományos becsében. De aztán földerült az arca. Megnyugodott. Megállapította, hogy a macska tudja ugyan fogni az egeret, de nem tudja ezt az eljárást tudományosan indokolni és mindenekfölött — nem tud róla könyvet Írni, ami az egész dologban mégis csak a legfontosabb.
