Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-03 / 46. szám
A nevetés. (Henry Bergson müvéből.) — A KOMIKUMRÓL ÁLTALÁBAN. — Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetséges legmélyén? Mi közöset találhatnánk a cirkuszi arcfintoritásban, a szójátékban, a bohózatbeli félreértésben s az előkelő vigjáték-jelenetben? Micsoda lepárolási művelet adja meg azt a mindig azonos esszenciát, melynek annyi különböző termék köszöni a maga tolakodó illatát vagy finom aromáját? Arisztotelésztől kezdve a legnagyobb gondolkodók szálltak szembe ezzel a kis problémával, mely ugyan meginog az erős kéz alatt, de kicsúszik, kereket old, sarkára áll, arcátlan kihívója a filozófiai gondolkodásnak. Mentségünk arra, hogy magunk is hozzányúlunk e problémához az, hogy nem akarjuk a komikus képzeletet meghatározásba zárni. Mindenekelőtt valami elevent látunk benne. Könnyedsége mellett is azzal a tisztelettel fogunk vele bánni, amellyel az életnek tartozunk. Csak nézzük majd, hogyan nő és nyílik. Formáról formára, észrevehetlen fokozatokon át nagyon sajátságos átalakulásokon fog keresztülmenni szemünk előtt. A látottakból nem fogunk megvetni semmit. Talán e hosszas együltlét a puszta el méleti meghatározásnál hajlékonyabb ismerettel gazdagít majd bennünket, benső, gva korlati megismeréssel, amin' csak hosszú pajtáskodásbó-i származhatik. És talán arra is rájövünk majd, hogy akaratlanul is hasznos ismeretre tettünk szert. A komikus képzelet legszélsőségesebb megnyilatkozásaiban is józan és okos a maga módja szerint, eszelősségében módszeres, álmodik, nem tagadom, de álomlátásaimat azonnal elfogadja és megérti egy egész társadalom: hogyne igazitna hát útba bennünket az emberi képzelet eljárásaira vonatkozólag? A való életben fogamzik, a művészettel rokon, hogyne volna hát mondanivalója az életről s a művészetről is? * íme az első dolog, melyre felhívom az olvasó figyelmét. Nincs komikum a tulajdonképeni emberin kívül. Egy játék lehet szép, bájos, fönséges, jelentéktelen vagy csúnya, de sohasem nevetséges. Kinevetünk egy állatot, de csak azért, mert valami emberi magatartást vagy kifejezést vettünk észre rajta. Nevetünk egy kalapon; de tréfának sohasem az a posztódarab vagy szalmaszövet a tárgya, hanem annak ember-adta formája, az emberi szeszély, melynek rajt maradt a lenyomata. Nem tudom, hogy egy a maga egyszerűségében ily fontos tény miért nem kötötte le jobban a gondolkodók figyelmét. Sokan igy határozták meg az embert: “nevető állat”. Meghatározhatták volna úgy is, hogy “nevettető állat”, mert ha egy-egy állat- vagy élettelen tárgy meg is nevettet, ez mindig annak köszönhető, hogy az emberhez valami módon hasonlít, hogy az ember rajta hagyta kezenyomát, hogy az ember valami módon használja. Mint figyelemre nem kevésbé méltó tünetet szeretném most jelezni azt az érzéketlenséget, mely a nevetéssel rendesen együtt jár. Úgy látszik, hogy a komikum csak úgy keltheti föl lelkében a maga rezgéseit, ha olyankor hull rá, mikor annak felülete nagyon nyugodt, nagyon sima. Természetes légköre a közönyösség. Nincs nagyobb ellensége a nevetésnek, mint a megindulás. Nem azt akarom mondani, hogy nem nevethetünk olyan valakin, aki például könyörületet, vagy épen vonzalmat ébreszt bennünk; de akkor nehány pillanatra el kell felejtenünk ezt a vonzalmat, el kell hallgattatnunk ezt a könyörületet. Pusztán észemberekből álló társadalomban valószínűleg nem sírnának többé, de talán még nevetnének; ellenben a mindig egyformán érzékeny s az élet húrjaival összehangolt lelkek, melyekben minden esemény a maga érzelmi ráhangzásában folytatódnék, nem ismernék, s nein is értenék a nevetést. Próbáljunk meg egy pillanatra érdeklődni minden iránt, amit embertársaink gondolnak és tesznek, cselekedjünk képzeletben a cselekvőkkel, érezzünk az érzőkkel, árasszunk el rokonérzésünkkel mindent magunk körül; látni fogjuk, hogy, mint bűvös pálca intésére, súlyossá válnak a legkönnyebb dolgok és komor szin fut át mindenen. Szakadjunk el most az élettől, álljunk elébe közömbös szemlélő gyanánt: sok drámából lesz komédia. A szalonban, hol táncolnak, elég füleinket elzárnunk a zene ritmusától, hogy a táncolok. szemünkben azonnal nevetségesekké váljanak. Van-e emberi cselekvés, mely kiállaná az efajta megpróbáltatást? Nem látnánk-e közülünk sokat komolyból hirtelen tréfásra válni, ha elszigetelnék az érzelem kisérő zenéjétől? A komikumnak tehát — hogy hatása teljes legyen — az emberi szívnek pillanatnyi érzéketlensége kell. A komikum a tiszta értelemhez szól. Azonban e tiszta értelemnek folyton érintkezésben kell maradnia 'társaival. Ha elszigetelve éreznők magunkat, sohasem izlelnők meg a komikumot. Úgy látszik, a nevetésnek visszhangra ’van szüksége. Hallgassuk meg jól; nem valami befejezett, tiszta, artikulált hang; olyan, mintha helyről-helyre verődve meg sem akarna állni, kitöréssel kezdődik, hogy aztán görögve folytatódjék tovább, mint a hegyvidéken az égzengés. Azonban e tovaverődésnek mégsem szabad a végletekig mennie. Kerenghet bármekkora kör belsejében, de a kör maradjon zártan. Nevetésünk mindig csoport nevetése. Mindnyájunkkal megesett, hogy utón hallgattuk az utasokat, kik történetkéket beszéltek el egymásnak, melyeket komikusaknak kellett találniok, mert mindnyájan jóízűen nevettek rajtuk. Mi is nevettünk volna, ha társaságukba tartozunk. De mert idegenek voltunk, semmi kedvünk sem volt nevetni. Valaki arra a kérdésre, hogy mért nem sir a szentbeszéden, mikor mindenki AZ ELÍTÉLT a kivégzés előtt. Művészi szobor, amely éles vonásokkal illusztrálja azt a sötétlelküséget, amely a mai társadalmi rendszert jellemzi, amikor embert kivégez. Az összeroppant szerencsétlen először lélekben és aztán testben szenvedi át a törvényes emberölés kegyetlen processzusát, noha “bűnéért” a törvény is .csak egy halált szabott ki. C
