Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-01-23 / 1. szám

8. oldal

ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT

1916. január 23-ADATOK A GYERMEKNEVELÉSHEZ

MIT eddig cikkeinkben elmondottunk arra szolgált, hogy a szülők tudják, hogy a kis gyermeknek a beszéd és értelemfejlődés ideje alatt milyen mértékű szülői támogatásra van szük-Amikor azonban oda érünk, hogy a gyermeket már saját cselekvésében kell irányítanunk, szükséges, hogy bizonyos lelki folyamatokkal is tisztában legyünk. A gyermek nem tárgy, melyet tetszés szerint lehet formálni, hanem érző, fejlődő lény, akinek belső lelki, egyéni életfejlődése van, tehát ezt is meg kell ismerni a szülőknek. Nemcsak a proletárszülőnek, hanem minden szülőnek.

A gyermek egyénisége.

Talán egyetlen egy nevelési módszerről sem esett olyan sok szó a pedagógusok között, mint a gyermek egyéni neveléséről. És ez teljesen érthető is. A nevelésnek a legteljesebb összhangban kell lenni a gyermek egyéniségével, mert amiként nincs két teljesen egyforma arc, éppen úgy nincs két teljesen egyforma egyéniség sem. Az egyik gyermeknél azép szóval mindent elérhetünk, a másikat pedig csak a legnagyobb szigorúsággal lehet megfékezni. Némely gyermek alig fér bőrébe, némelyik pedig olyan csendes, magábavonuló, hogy a legszívesebben egy sarokban ül, s ott motoszkál, babrál holmi, a mi véleményünk szerint — haszontalansággal, de amely haszontalanság neki jóleső örömet és élvezetet okoz. Van olyan gyermek is, akinek semmihez sincs türelme, minden percben más és más játékba kezd.

De ki győzné elsorolni az egyéniségek ezer és ezer féle változatait. Úgyszólván, ahány gyermek, annyiféle egyéniség, és ugyananynyiféle tehetség. A különféle egyéniségű gyermekeket pedig nem lehet, de nem is szabad, egy előre meghatározott nevelési sablon szerint átformálni, mert az nem nevelés volna, hanem közönséges kaszárnyái dresszura.

Óvakodni kell tehát a sablonos nevelési módszer alkalmazásától, mely a gyermek lelkét formákba gyömöszöli, egyéniségünk fejlődésit pedig lenyűgözi: mert a nevelésnek egyedül csakis az a célja lehet, hogy önálló egyéniségek fejlődjenek, nem pedig tucatalakok. Nem szaibad a gyermekre nevelés címén aféle lelki uniformist huzni, amely annyira jellemzi manapásg a legtöbb család apró emberkéit.

Az egyéni nevelés feladata egyrészt a gyermek jó tulajdonságainak, vele született természetes tehetségének fejlesztése, másrészt pedig a rossz szokások, indulatok megfékezése. Megfékzni és nem elnyomni kell a gyermek rossz hajlamait, mert ha féken tartjuk, biztos kézzel még olyanféleképpen is kormányozhatjuk, hogy idővel jó tulajdonsággá is válhat; ellenben az elnyomott hajlam, indulat vagy szenvedély csak annál veszedelmesebb, ha kitör.

A nevelésnek soha Sem szabad a gyermek egyéniségével ellenkező irányúnak lenni. A milyen: egyéniségű a gyermek, úgy kell vele bánni. Amiként nem lehet a különböző szilárdságú anyagot egyféle szerszámmal megmunkálni, éppen úgy nem lehet a különböző egyéniségű gyermeket egyféle módszer szerint nevelni. Figyeljük meg a gyermek érdeklődését, hajlamát, természetes, veleszületett tulajdonságait, szóval az egész lelkivilágát és rögtön tudni fogjuk a módját, hogy miképpen neveljük. Mert bármilyen egyéniségű is a gyermek, helyesen alkalmazott neveléssel, veleszületett tehetségének fejlesztésével, minden tekintetben kifogástalan nevelésben részesíthetjük, szilárd jellemű, szorgalmas emberré nevelhetjük.

Igaz ugyan, hogy az egyéni nevelés sokkal több figyelmet, körültekintést és még annál is tö'bib türelmet kíván a szülőtől, mint az általános elvek, illetve receptek szerinti nevelés, de az eredmény bőven kárpótol minden fáradságért. Helyes neveléssel a pajkos, rakoncátlan gyermek élénkké, a vakmerő bátorrá, a csendes, szótlan szelíddé, ügyessé válik.

A mosolygó gyermek.

J7ÉLHOMÁLY van a szobában. A levegő nehéz, fülledt, mert az ablakot csukva kell tartani. Beteg a gyerek. A nagy bérkaszárnya legfelső emeletén, annak is az udvar-felé eső részén, szűk, egészségtelen lakásban húzódik meg a család. Egy gyermekük van — kis fiú — és az most nehéz lélegzettel küzdve, lázasan, égő szemmel, nyugtalanul hánykolódik a rozoga, kopott gyermekkocsiban. A gázláng alig pislog, mert a mérőből kifogyott a gáz — nincs kvóder a házban, amit be kellene dobni. Hideg, havas szél rohan a rosszul záródó ablaknak és az üveg csörömpölve verődik a rámához. A kályhából inkább fojtó füst, mint meleg száll föl és lassan felhuzódva, a pislogó fény körül felhőt von.

— Csak már reggel lenne — szól a férfi. Erős, maheona mesterember, kidolgozott, nagy kezekkel, otromba cipő a lábán és ingujjban ül aggódva a nyögő gyermek mellett. Arcán, amelyen a borotválatlan szakáll már dúsan ül, keserű, gondterhes ráncok futnak össze. Alig mer mozdulni, nehogy felébressze az; aludni látszó gyermeket.

— A reggel jól vót — szól az asszony. Erős, nagy férjéhez képest filigrán, sovány, kiaszott semmiség. Valami ruhadarabot foltozgat és a sóhajtásba nyomja el legördülő könnyeit.

— Legalább annyi pénzt hoztál volna, hogy orvost hivathassunk — mondja férjének.

—- Nem lehet, csak holnap lesz fizetés1 — morog az ember.

Az óra már éjfél felé járt és a gáz aligalig lobbant még csak. Pislogott, mint a hörgő gyermekben az élet. A szülők nem is sejtették, hogy az alvó apróság lázas szunnyadása már a véget jelenti. Igen kicsiny volt még a fiúcska, apró élet, amely könnyen elpárolog az első erős szélrohamra.

Az asszony ruhástól dűlt le az ágyra. Elaludt. A férfi fejét könyökére hajtva, a gyerek felé hajolva nézte a kis szenvedő arcot.

— Milyen kis keze van, — gondolta magában — most lázas, forró. Finom bőr van a kezén, de majd olyan lesz, mint az enyém. Durva, vastag, kidolgozott. Az arca sima, színes. Most a láz rózsássá tette, de olyan, mint én lehettem kicsi koromban. Vajon milyen lesz, ha megnő? A szeme csukva. Még nem is láttam, milyen szeme van. Szeretném látni a gyerekem szemét, a fiam szemét... Reggel alszik, este is, amikor jövök. Soha sem látom.

— Még nevetni, mosolyogni sem láttam — szólt magában. Mindig sötét van nappal a szobában. Napfénynél szeretném látni, mint a többi gyermeket, akik vígan futkároznak az utcán..

— A fiam, az én fiam... És ijedten rezzen össze, amint a kis beteg görcsösen megrándul. A takaró — egy ócska nagykabát —• lecsúszik róla és ő félszegen, gyáván — mint olyan férfi, aki nem tud bánni a gyerekkel — huzza vissza rá a rongyot.

Csönd lett. A gyerek nem hörög. Szaggatott, rövid köhögést hallat és féloldalt fordul, miközben a kocsi meginog. ..

A férfi újra lehajtja fejét, a két kezébe temeti. Feje nehéz lesz, lassan lekonyul ... ide-oda bólint... és ülve elszunynyad.

Felriad. A széken oldalt dűlt és az egyensúlyból kibillent, tehát fölébredt. Meddig aludt? nem tudja, de már hajnal felé lehet. A gáz csak borsó-nagyságú lángot vet még és amint szeme rátéved a nyugodtan fekvő gyermekre, látja, hogy szeme nyitott, ajkán mosoly ül, mintha álmodna.

— Hah, nevet... nevet a fiam! Jobban van.

Kezével lassan, vigyázva a kis homlokhoz nyúl, hogy ne súrolja a gyönge bőrt éles tenyerével. Ott tartja és nézi... nézi a mosolygó ajkakat, a nyitott szemeket... a holt gyermeket. É