Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-11-12 / 43. szám

Molnár Ferenc tréfái. KÖVEK AZ ÖKÖR GYOMRÁBAN ■ AZ ÖKÖR: Asszonyom, ön már szóba se áll az emberrel? A TEHÉN: Dehogy nem. Ön olyan furcsa. Ahányszor szótlanul megyek el ön mellett, mindig rossz néven veszi. AZ ÖKÖR: De asszonyom... A TEHÉN: Önnek soha sincs érdekes mondanivalója. Öuök, ökrök, mindig unal­masak... (ravaszul kacsint.) AZ ÖKÖR (bizonyos melankóliával): Mit csináljunk, asszonyom... De apropó, ma véletlenül van valami érdekes újságom. A TEHÉN: Mondja. AZ ÖKÖR: Ma megjelent az istállóban a gazdám és szó nélkül tömni kezdett, mint valami libát. A TEHÉN: Önt? AZ ÖKÖR: Igenis, engemet. Kerek kö­veket tett a számba, aztán lenyomkodta úgynevezett bárzsingomon. A TEHÉN: Ez érdekes. Velem sohase tettek ilyet. AZ ÖKÖR: Eleinte csodálkozó arcot vágtam, amin a gazdám nagyszerűen mu­latott. De másnap újra jött, uj köveket ho­zott és én ismét kvarcot étkeztem. A TEHÉN: Csudálatos. AZ ÖKÖR: Ez igy ment hetekig. Min­dennap megjelent s beállított a gyomromba kis emlékköveit. Néha úgy éreztem maga­mat, mintha én volnék a kerepesi temető. Tele vagyok kövekkel. A TEHÉN: Nos, és? AZ ÖKÖR: Nos és én már megszoktam az ügyet. Az utóbbi időben már valósággal vártam mindennapi kövecskéimet. De gaz­dámnak semmi érzéke nincs a változatos­ság iránt. Folyton kvarcot adott. Néha már úgy szerettem volna egy kis mészkö­vet, vagy egy kis aszfaltot enni, de nen, adott. Arról pedig, hogy egy kis összetett kőzet lett volna: gránit vagy egyéb, szó se lehetett. Az utolsó vasárnapon kaptam egy •kis fekete bazaltot, de az oly kevés volt, hogy szót sem érdemel... A TEHÉN: És miért tette ezt kedves gazdája? AZ ÖKÖR: Hogy nehezebb legyek... S nekem csak egy dolog fáj. A TEHÉN (részvéttel): Talán a gyom­ra? AZ ÖKÖR: Nem. Hanem én, ki maga vagyok a becsületesség, sőt azt mondják rólam, hogy smokkja vagyok a becsületes­ségnek, én nem szólhattam annak a keres­kedőnek, aki megvett... Nem mondhattam neki, hogy zsákban macskát, azaz gyomor­ban követ vásárol... Ah, miért is nem tu­dok az emberek nyelvén... A TEHÉN: (aki az egész idő alatt más­ra gondolt. Sóhajtva): Ah, a szerelem... AZ ÖKÖR: Hogyan? Nekem kő van a hasamban és ön szerelemről beszél? AZ ÖREG GÓLYA (hazaérkezik, n.o górván tekint körül, cilinderét dühösen csapja a fogasra, esernyőjét a sarokba vág­ja): Jó estét! A FIATAL GÓLYA: Jó estét. Atyám, ön néhány nap óta szórakozottnak látszik. Mintha valami bánat nyomná a lelkét. A GÓLYA: Majd ha te is öreg gólya le­szel, fiam, meglátod, hogy az élet nem áh csupa békából. Csalódások vannak... A FIA: Ah, atyám, ezt minden éleme­­dett gólyától hallottam már. A GÓLYA: A sors néha üldözőbe vesz... pfuj; utálom az életemet. A FIA: Ez fáj nekem, atyám. A GÓLYA: Ne kelepelj annyit (kiszól): Mi van avval a vacsorával? A FIA: Mintha könnyek csillognának a szemében, atyám... A GÓLYA: Nem... nem bírom tovább Elébb-utóbb úgy is meg fogsz tudni min­dent, fiam s igy hiába' titkolódznám előtted. Halld hát. A FIA: Figyelek. A GÓLYA: Miről nevezetes a te apád? A FIA: Arról, hogy a gyermekeket hoz­za. A GÓLYA (szomorúan): Te egyszerű elme. Te simplex lény. Fáj nekem, hog> illeg kell ölnöm ezt a legendát. Kedves 'fiam, ez nem igaz. A FIA: Hogyan? Nem igaz? A GÓLYA: Nem. Én nem hozom a gyer­mekeket, ez oly igaz, mint hogy Spitzer a nevem. A szomszéd-gólya, a Cselejthey, akire a gentry-gyerekeket fogják rá, szin­tén nem hozza a gyerekeket és a nagybá­tyád, a Löbl nevű gólya, szintén egy csaló. Ezt a legendát, mint az emberköltő mond­ja, ránk kenték a századok. A FIA: Óh, hogy ezt meg kellett érnem! A GÓLYA: Meg kellett érned. Holnap másoktól tudtad volna meg. Városunkban sztrájkolnak a tudós asszonyok s ezért nagy a lárma_ A múltkor itt a réten legel­tek a tehenek és az egyik azt mondta, hogy miért nem megyünk be a városba segíteni. Kénytelen voltam bevallani az igazat. A te­hén elámult és majd hogy le nem köpött. Szégyelem magamat. (Sir.) A FIA: Mennyi illúzióm "foszlott szét! A GÓLYA: Ah, a bábák! Ha ők nem sztrájkoltak volna, tovább is fenn lehetett volna tartani ezt a legendát. A FIA: Ne sir.jon, atyám. Majd vigaszta­lást lel gyermekeiben. A GÓLYA: Az igaz... ezeket legalább igazán én hoztam. A szocializmus egy uj és jobb élet fuval­­ma, mely a civilizáció jelenlegi állapotá­ból — talán pár lázroham után — felszaba­dítja az emberiséget és egy későbbi hely­zetben uj kifejlődést fog adni minden em­beri lény egészséges és termékeny erejé­nek. Ferri. Épp úgy, mint akkor. Csöndes őszi alkony, Kopaszodó fák, hervadó virágok. Épp úgy, mint akkor, köd borong a parton.. Hol jársz te most? Hol éled a világod? Kinek súgod el a fülébe halkan Százszor elmondott vallomásodat? ... Midőn ajkad először érte ajkam Jut-é eszedbe az az alkonyat? II. Tudom: nem ir s levelét egyre várom, Tudom: nem jő s egyre csak őt lesem. Tudom azt is, hogy szerelmem csak álom S szeretem mégis forrón, csöndesen. Tudom, hogy dalaim felett kacag. S dalolok hozzá mégis-mégis egyre, Tudom, hogy rágondolni sem szabad — S álmodom róla folyvást, reggel, este... F. I. CIGÁNYOK Porfelhők csapnak fel az országutról, Mint hogyha vihar kavarogna ott, Pedig csak rozzant kordélyokon jönnek, Hangos zsivajjal, a cigányrajok. Messzi vidékről, más tájra vonulnak, Ki tudja honnan, ki tudja hova. Mindegy nekik az ut, hogy merre foűdul, Irányuk nincs és céljuk sincs soha. Hisz minden tájra ráhajlik az égbolt, És mindenütt van hűsítő patak, S a nagy világnak termő talajából Nekik is jut egy morzsa, egy falat. Az erdő árnyékkal kínálja őket, S a buja rét fekhelyet ad nekik, És minden gondjuk, hogy jósló szemekkel A viharjelző széljárást lesik. A hajnal csókjaival kelti őket, Álomba ringatja őket a csend, Mikor a nap már lehanyatlott régen Távol a hegyek mögött odalent. Övék a csillagoknak éji fénye, Övék a napos puszta, a hegyek, Ők látják örökké uj változatban Az átlátszóan mosolygó eget. Minden övék, mit lelkűk szomjúsága A természet ölében megkíván. — Van-é király, akivel megcserélne A mezítlábas, a szabad cigány!... PETERDI ANDOR. — 14 —

Next

/
Thumbnails
Contents