Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-11-12 / 43. szám

MIHÁLY, AZ IGAZGATÓ Kutat fúrtak az iskola udvarán. Az­az, biz azt csak ásózták. Az öreg Dömötör András bácsi ve­zette a munkát nagy szakértelemmel, ki gyermekkora óta mindig kubikmun­­kával bajlóskodott. Az iskolás gyermekek szünet köz­ben oda csoportosultak a gödör köré s nézegették, hogy szorgoskodik az öreg Dömötör bácsi. — Tudtok-e már olvasni? — kérdez­te. A gyerekek karba feletek: — Tudunk! — Úgy is köll! — hagyta rájuk. — Tanuljatok! Aki tanul, az tud. Aki nem tanul, az nem tud. A tudatlan em­­bör pedig, amellett, hogy szégyöne a falunak, meg terhe is. Magának is, mög a felebarátainak is... S végül kimondta a szentenciát: — Csak a tanult embör boldogul az életben. Az aki tud. Példa rá az én fiam, a Mihály! Ezidőre a tanító is odaérkezett. Kö­szönt Dömötör bácsinak. Kezelt vele s aztán megkérdezte: — Mi van a Mihállyal? — A Mihály... ? S mosolygósra szaladt Dömötör bá­csi szája, miközben jókedvűen biccent­­getett a fejével. — A Mihály. .. ? Annak igön szive­­lős sora van! Épen ezt magyarázom itt a gyerököknek, hogy milyen jó sora van! Kutya baja! ósztán azt mind a tanulásnak köszönheti... Hát mon­dom ezöknek a kis ' babszömjankók­­nak: Ti is tanuljatok! — Hát tanulnak is ezek Dömötör bácsi. Tanulnak. Ki igy, ki úgy... Ahogy a feje vöszi... — igy a tanító. — Úgy is köll! — hagyta helyben Dömötör bácsi. — De hát mi is van tulajdonképen a Mihállyal? — kérdezte a tanító. Az öreg két kezét rátette az ásó nye­lére, az egyik lábára ráereszkedett s aztán, hogy igy komótba tette magát, felütötte a fejét: — A Mihály...? Az Pestön van. Abba a rémisztő nagy városba. Ur lőtt. Az a. Még pedig igazgató ur! A vasutaknál! A tanító, ki ismerte Mihályt, mert hisz a tanítványa volt, megcsóválta a fejét: — Lehetetlen... Hisz még gyerek­ember. .. A gyerekek még a szájukat is eltá­­tották. No, ez nagy ur lőhet! — Már pedig az úgy van! — erös­­ködött Dömötör bácsi. — Igazgató! Vasúti igazgató! Van neki fáintos zsi­­nóros ujjasa, a fejin sapka... Oszt, ha gyün a vonat, csak szalutál egyet neki s azzal ivarc, tovább robog az a fránya masina. A tanitó azonban megvakarta a fe­jét. Hej, no... Nem akarta Dömötör bácsinak azt mondani: Ez nem igaz! Minek bántsa meg az öreget. De lehe­tetlen. Hisz a Mihály alig pár éve még itt szedegette be az ő keze alatt az ábé­­abot, még pedig keservesen. Erős fejű gyerek volt. Vaskoponyáju. Hirtelen elmosolyodott. Lehet, le­het... S oda fordult Dömötör bácsi­hoz : — Ugy-e van a Mihálynak szép pi­ros zászlója is, meg egy vaskampója is? — Van, van — integetett az öreg. Van annak az is! A tanitó a botjával mutatta: — Aztán azzal a vaskampóval, igy ni... Ibeszurkál a sínek közé, taszítja erre-arra, igazgatja... — Akurat úgy... épen úgy... S nagy boldogan hozzátette: — Oszt mikó az ászlóval intöget, akko’ gyühet csak a vonat!--------o-------­MESE A MAJOMKIRÁLYRÓL (Ez az egyszerű, de tanulságos kis mese a “Jakatam” cimü gyűjtemény­ből van véve, amely páli-nyelven Író­dott és Buddha köré szövődik. A tör­ténetek általában az állatvilágban ját­szódnak le, de mindig emberi viszo­nyokra, emberi gyarlóságokra céloz­nak és az egész hindu-filozófia kiolvas­ható belőlük.) Még Brahmadatta uralkodott Bena­­resben, amikor a hires Bodhisattva majom képében született újjá. S mi­után fölnött és olyan nagy lett, mint valami izmos kis csikó, egy folyam mentén élt egyedül. A folyam medré­ben termékeny sziget terült el. Bodhi­sattva, aki erős volt, mint egy elefánt, a folyam partja és a sziget közt levő széles kőre szokott ugrani, onnan is­mét a szigetre, ahol jól belakmározotr és estére ugyanazon utón és módon tért vissza a lakóhelyére. így ment ez nap-nap után. E folyóban egy krokodill tanyázott — 15 — a párjával együtt. A nőstény több Íz­ben látta Bodhisattávát s megkívánta az ő szivét. És igy szólt az urához: “Édesem, én vágyom a majomkirály szive után.” A krokodil azt mondta: “Jól van, megkapod.” És gondolta ma­gában: “Ma este, amikor a szigetről visszajön, megfogom őt.” Aztán szé­pen lefeküdt a széles kőre. Estefelé Bodhisattva a szigetről rá­tekintett a kőre és igy elmélkedett: “Ez a kő most magasabbnak látszik, mint máskor. Mi lehet ennek az oka?” Mivel azonban pontosan tudta a kő s a viz- magasságát, a következő ered­ményre jutott: “Ma se nem apadt, se nem emelkedett a viz; de a kövön meglátni, hogy nagyobb lett. Talán egy krokodil telepedett le rá, hogy megcsípjen engem? Mindjárt rájö­vök”. S megszólította a követ: “Hé, te kő!” Miután nem kapott választ, kétszer és harmadszor is megismétel­te: “Hé, te kö!” De a kő nem felelt. “Te kő, miért nem adsz választ?” — kérdezte újra a majomkirály. Erre a krokodilnak eszébe ötlött: “Ez a kő máskor bizonyára válaszolni szokott a majomkirálynak; most majd én fogok válaszolni”. És elkiáltotta magát: “Mit akarsz, majomkirály?” Ez meg­kérdezte: “Ki vagy te?” “.Én a kro­kodil vagyok”. “Miért feküdtél oda?” “Mert a te szived után vágyom!” Bod­hisattva elkezdett töprengeni: “Más utón nem mehetek haza; be kell csap­nom a krokodilt”. És igy szólt neki: “Kedves krokodil, én föláldozom ma­gam neked; nyisd ki a szádat és fogj meg engem, ha tehozzád érek.” A kro­kodilok azonban — tudvalevőleg — ha kitárják a torkukat, kénytelenek a sze­müket behunyni. De a krokodil nem vette észre a cselt, kinyitotta a száját, a szemei pedig lecsukódtak. Erre Bod­hisattva ugrott egyet, éppen a kroko­dil fejére, innen egy lendülettel villám­gyorsan a parton termett. A krokodil rettenetesen elbámult és gondolta magában: “Ez a majomki­rály csudát miveit!” És aztán áradoz­va szólt: “Hallod-e majomkirály, az aki meg van áldva mind a négy erény­nyel : ügyességgel, erővel, okossággal és igazságossággal, legyőzi összes el­lenségeit. És én azt hiszem, hogy ben­ned lakik mind a négy erény!” Miután pedig úgy magasztalta a majomki­rályt, csöndesen hazaballagott.-Az emberekkel sincs másképp.

Next

/
Thumbnails
Contents