Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-10-29 / 41. szám
A szocializmus fejlődése. Engels Frigyes ilyen cimii munkájából vesszük át ezt a kis részt, amely a szocializmus fejlődésével utópiától a tudományig felöleli nagy vonásokban azt a tudományos folyamatot, amelyből kifejlett a mai modern szocialista elmélet. E' rövid kivonatban két fogalomkör nyer megvilágítást: a dialektikának és metafizikának filozófiai szempontból való értelmezése. Tény az, hogy sokan,, akik a szocializmus gyakorlati folyamatában, mint a társadalmi fejlődés eme világszemléletének meggyőződött követői részt vesznek, nem érnek rá vagy nincs idejük és alkalmuk rá vagy nem képesek arra, hogy a mozgalom gyakorlati formája mellett a tisztán tudomá nyos elmélettel, a szocializmus dialektikájával, gondolkodási rendszerével is mégis merkedjenek. Ez a kis szemle tehát legalább némileg pótolni akarja e hiányt azoknál, akik időt és türelmet szánnak rá, hogy azt áttanulmányozzák és megértsék. Szó van itt két filozófiai irányról a régi görögök dialektikájáról (dialektika = görög szó; jelenti a gondolkodás, vitatkozás okoskodó formáját) és a metafizikai gondolkodási módról (metafizika = természetfeletti okoskodás, gondolkodás). Ennek a két filozófiai iránynak a megvilágítása ez a cikk. * A 18. századbeli francia filozófia mellett és után az újabb német filozófia keletkezett, mely Hegellel fejeződött be. Legnagyobb érdeme: a dialektikának, mint a gondolkozás legfőbb alakjának újbóli fölvétele volt. A régi görög filozófusok mind eredeti dialektisták voltak és Aristoteles — a legegyetemesebb fő közöttük — is kutatta már a dialektikai gondolkodás leglényegesebb alakjait. Az újabb filozófia ellenben, dacára annak, hogy a dialektika terén jeles képviselőket tudott fölmutatni (Descartes és Spinoza), jobbára az angol befolyás által mindinkább az úgynevezett rae- 1 tafizikai gondolkodási rendszerbe jutott, mely irány a 18. század francia gondolkodóit is — különleges filozófiai munkáiknál — majdnem kizárólag uralta. A tulajdonképeni filozófiai munkákon kiviil, dialektikai mestermüveket is tudtak létrehozni; csak Diderot “Rameau unokaöcscsei”-t és Rousseaunak “Az emberek egyenlőtlenségé nek eredeté”röl szóló értekezését említjük fel. — Mi itt röviden a két gondolkodási rendszer leglényegesebb részleteit adjuk elő. Ha mi a természetet, az ember történetét vagy saját szellemi ténykedésünket a gondol kodó szemlélet alá vetjük, akkor az összefüggések és váltakozó hatások végtelen bonyolult képe tárul elénk, melyben semmi sem marad -ott, ahol van és ahogy volt, hanem minden mozog, változik, képződik és elenyészik. Miután mi azon összképet látjuk, melyben a részletek többé-kevésbé háttérbe lépnek, nekünk tehát inkább a mozgást, az átmenetet s az összefüggést kell megfigyelnünk, mint azt, ami mozog, átmegy és elenyészik. Ez volt a görög filozófusoknak eredeti és naiv, — az ügyet tekintve — azonban helyes fölfogásuk a világról s először Heraklit fejezte ki ezt nyíltan: “Minden van és egyszersmind nincs, mert minden hullámzik (folyik), folytonosan változik, keletkezik és elenyészik”. Azonban bármily helyesen -is fogja föl e nézetet a jelenségek összképének általános jellegét, mégsem elégséges azon részletek megmagyarázására, melyek az összképet alkotják és mindaddig, mig mi ezeket nem ismerjük, az összképpel sem lehetünk tisztában. Hogy e részleteket fölismerhessük, ki kell azokat a természetes és történeti összefüggésükből emelnünk és minden egyesnek minőségéből kifolyólag kell részleges okait és hatásait kutatni. Ez leginkább a természettudomány és történeti kutatás föladata, tehát oly búvárkodó tudományágak föladata, mely a régi görögök klasszikus idejében — jól érthető okokból — csak alárencielt szerepre voltak ítélve, mert nekik kellett mindenekelőtt e tudományágakhoz az anyagot összehordani. Csak a természeti és történeti anyag bizonyos mértékig terjedő összegyűjtése után lehet a rendeket és nemeket birálatilag kiválasztani, összehasonlítani és viszonylagosan osztályokba sorozni. Ezért a helyes és' pontos természettudományt először az alexandriai korszakban élő görögök művelték és később, a középkorban az arabok fejlesztették tovább; igazi természettudomány csak a 15. század második felétől esketik számítás alá, innentől kezdve azonban folytonosan növekedő gyorsasággal haladt előre. A természetnek részletekre való boncolása, á különféle természeti jelenségek és természeti - tárgyaknak meghatározott osztályokba való sorozása, a szerves testek különféle anatómiai alakulásuk után való kutatása, azon óriási haladásnak volt alapföltétele, mely bennünket a természet fölismerésére vezetett. Egyszersmind ahhoz szoktatott bennünket, hogy a természeti tárgyakat és természeti jelenségeket, részeikre osztva, a nagy összefüggésen kívül, nem mozgásukban, hanem állapotukban, nem mint lényegesen változót, hanem mint állandót; nem életükben, hanem halálukban, kell fölfognunk. És miután e nézetrendszei a természettudományból a filozófiába ment át — mint az Bacon és Locke utján tényleg megtörtént — az utolsó század különleges korlátoltsága a metafizikai gondolkodási rendszert teremettte meg. A metafizikus szerint az egyes tárgyak és képmásaik: a fogalmak, úgy veendők vizs gálát alá, mintha azok szétszórt, szilárd, merev és változatlan tárgyak volnának, amelyek közül az egyiket a másik után kell szemügyre vennünk. A metafizikus puszta ellentétekben gondolkodik. Beszéde: igen, igen, nem, nem;a mi ezen túl van, az helytelen. Szerinte egy tárgy nem lehet egyszerre önmaga és más. Pozitív és negativ teljesen kizárják egymást. Ok és okozat merev ellentétben állnak egymással. Ezen gondolatmenet első pillanatra azért tetszik oly meggyőzőnek, mert az úgynevezett egészséges emberi észnek szülötte. Azonban bármily tekintélyes legényke is az emberi ész, jámbor, négy falai között csodálatos kalandokba keveredik, mihelyt a kutatás tágas világába lép át; és habár a metafizikai gondolkodási mód az egyes tárgyak természetének megfelelő téren néha jogosult és szükséges is, mégis előbb-utóbb oly korlátra bukkanik, melyen egyoldalúvá, elvonttá és félszeggé válik, megfejthetetlen ellenmondásokba keveredik, mert nem látja az egyes tárgyak közötti összefüggést, azok keletkezését és megszűnését, nyugalmuk miatt mozgásukról megfeledkezik, mert a sok fától nem látja az erdőt. Mindennapi esetek számára határozottsággal megmondhatjuk azt, hogy létezik-e valamely állat vagy sem; pontosabb kutatásnál azonban azt fogjuk találni, hogy igen sok esetben bizony bonyolult ügy az, mint a jogászok is igen jól tudják, kik sikertelenül törekedtek észszerű határt fölfedezni arra nézve, hogy a gyermekeknek az anyaméhben való megölése gyilkosság-e vagy sem; ép oly lehetetlenség az, hogy a halál nem egyszeri, rögtönös esemény, hanem hosszadalmas folyomány. Ép igy minden szerves lény, minden pillanatban ugyanaz és mégsem ugyanaz, mert a pillanatonkint kívülről jövő anyagot földolgozza, másokat kiválaszt, pillanatonkint testének sejtjei elhalnak és újak képződnek; hosszabb vagy rövidebb idő alatt a test anyaga teljesen megújul, más anyagatómok helyettesítik, úgy, hogy minden szerves lény szüntelenül ugyanaz és mégis más. Sőt pontosabb szemléletnél azt. tapasztaljuk, hogy az ellenét két legvégső pontja, a pozitív és negativ ép oly elválaszthatatlanok, mint ellentétesek, és hogy ellentétességük dacára egymáson áthatolnak, s hogy ok és okozat oly képzelet, mely csak egyes esetekre alkalmazva bir érvénynyel, mihelyt azonban az egyes esetet a világegyetem általános összefüggésében szemléljük, akkor látni fogjuk, hogy az, az egyetemes kölcsönös hatások elméletében egyesül és föloszlik, mely elmélet szerint az ok és okozat, helyeiket cserélik s a mi most itt okozat volt, az amott és akkor ok lesz és viszont megfordítva. Mindezen jelenségek és gondolkodási módok nem illenek a metafizai gondolkodás keretébe. A dialektika számára ellen ben, mely a tárgyakat és fölfogható képmásaikat összefüggésükben, mozgásukban, keletkezésükben és elenyészésiikben fogja föl, a fenti jellenségek eljárási módjuknak ugyanannyi bizonyítékát képezik. A modern természettudománynak el kell ismernünk azt, hogy e próbák számára igen gazdag és naponkint halmozódó anyagot gyűjtött össze s ezzel bebizonyitotta, hogy a természeti folyamat — utolsó sorban — nem metafizikai, hanem dialektikai utón megy — 2 —
