Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-13 / 4. szám
Bucsuzkodás. (Pesti hadikórház udvara. Délutáni látogatási idő. Sárga, fénytelen téli nap néz le az alacsony, zömök katonára és a bekötött fejű, sovány kis asszonyra mellette. Messze, nagyon messze, gyárkéményeken, házakon túl a budai hegyek zárják le az eget.) Asszony: Holnap reggel mécc? Ember: Akkor. Asszony: Még egy olyan nyakvédőt is hozzápakkoltam a többihez. Meg egy kis üveg szilvóriumot is; két koronáért adták. Meg azt az izét, azt a féregport is vettem, amit mondtál; úgy rösteltem kérni a boltba... Ember: Jó az, nagyon. (Meghatottam) De mindent rámköltöttél, amit itt spóroltál a gyárba, te jó lélek... majd ha Isten segedelmével visszajövök, meglátod, Juliskám, milyen jó embered leszek... (Szigorúan.) De megint csak azt mondom, amit százszor mondtam: nem maradhatsz itt Pesten, Julis, eriggy haza szüléimhez, ott anyámnál biztonságba tudlak. Asszony: (könyörögve): Jóska... Nem szeretek visszamenni. Tudod, milyen anyád. Addig szivei, mig van pénzem, vagy dolgozok rogyásig. Nagyon is felszámítja nekem a hajlékot, meg a kenyeret, amit miattad ád. Nagyon is az orrom alá dörgüli, hogy szegény lány voltam, szolgáló. De arra nem gondult, hogy te szerettél, különben el nem vettél volna. Igazán, olyan... Nem, nem, Jóska, ne kényszerits arra, hogy hazamenjek. Itt a gyárba adnak munkát elélek belőle, sporulok is, küldhetek neked; inkább itt dolgozok. Ember (konokul): Nem szeretem, hogy abba a gyárba vagy, na. Nem szeretem. Asszony: Nem (bánt ott engem senki. Végzem a dolgom, becsülettel, megfizetik, aztán senkihez semmi közöm|. Ugy-e, amikor megsebesülve hazajöttél, milyen jól esett, hogy feljöttem Pestre, itt voltam közeledbe, operálás napjári melletted ültem, kezedet fogtam. Ugy-e, jó volt, hogy vasárnap, meg még kétszer hetente bejöttem a gyárból, mindenfélét hoztam, amire gusztusod volt, járni tanítottalak, hozzád simultam. Igaz, hogy nekem is jó volt, hogy láttalak... Ember: Amíg itt voltam, én se bántam. Tudtam, hogy csak rám gondolsz. De ha elmegyek — annyi férfi can itt... Asszony: Bánom is én, ha millió van is. Nem vagyok én olyan... Meg aztán ne hidd: nem vetik azok magukat olyan erősen utánam! Tudo\d-e, hogy neveznek? (Szégyenlősen.) Azt mondják: “a kis szép lős”, rólam. Nem tetszem én mindenkinek úgy, mint neked, Jóskám. Ember (ránéz melegen): Arany a te lelked, Julisom. (Dacosan.) De menj haza, anyámhoz. Asszony: Nem lehet, nem mehetek, nézzed. Itt van ez a gyári munka, ezt elvégzem, írni, olvasni nem tudok, máshoz buta volnék. Ember: Több eszed van neked, mint aki száz könyvet elolvasott elejétől végig. Asszony: Lehet, meglehet, de azért azt is megkövetelik az embertől manapság. Én neked nem irhatok, őszintén, igazságot, a fűszeres inas pedig, akivel iratok, ki tudja: hogy Írja, mit hágy el a szavamból; talán anyádnak is elmondja, amit irok, még csak ki sem panaszolhatja magát az ember. Pesten mégis több az ember, akad közte jóravaló is. Aszongyák, mindenféle osztások lesznek, ingyér’ lehet itt ruhát, tüzelőt, fűszert kapni, akií ek katona az ura. Ember: Ne hidd azt, Julis. Nem adnak a mai világba semmit ingyen. Itt koplalsz, anyámék meg eltartanak. Asszony (vadul, haraggal): El, el, amig tudnak rólad. De ha, Isten óvjon attul, nem tudnak felőled, ha fogságba esői, vagy mi más: akkor majd kiszekéroznak engem onnan. Hiszen vagyonom isincs, gyerekem isincs. Talán aztán ódalogjak el tőlük, szégyenszemre, az egész falu nevetsége legyek? Itt dolgozok, eltartom magam saját becsületes munkámból, nem nézek senkire, más nem néz én rám, ha visszajösz, elmegyünk haza, pénzt is viszünk. .. Ember: Ha visszajövök... Igaz, nem ígérhetem, hogy visszajövök. Biztosra nem Ígérhetem... (Elgondolkozik; kicsit fáj a szive, hogy az asszony ennyire számol az ő halálával. De aztán belátja, hogy neki van igaza: háború, az nem tréfa.) Julis, talán úgy van jól, ahogy te mondod. Rendezd sorsod, ahogy jónak látod; nem tehetek érted semmit, nem parancsolhatok neked. Ha Isten másodszor is megtalál segíteni és hazajövök, majd kijössz abból a gyárból. Asszony: Kijövök, Jóskám, örömest, soha Pestnek feléje se nézek, hazamegyünk, meglásd, milyen jó ételeket készítek neked... (Megfogja az ember kezét az asszony, összefonódnak ujjaik szorosan, elválhatatlanul; indulnak kifelé, holnap reggel elmegy az ember, az asszony nem látja. Nagyon szeretik egymást, legjobban a világon, nem sírnak, de szivük úgy fáj, olyan, magányos árvák lesznek ezután. Már a nap se süt; szegény magyar katona, szegény kicsi asszony.) BÉRC ÉS RÓNA. Bár bérc lehetne, sóhajtott a róna. S a bérc sóhajt: Oh bár sik puszta vóna. De hát a domb, a közepes halom? — Ott kétfelé is szól a siralom. SZAMÁRLÉTRA. Tó, jó a szamárlétra, De nézd, ha létrán kúszni kell, A sas mily félszeg és mily gyenge S a majom mily könnyen szökell. J3 Beszélgetés a szivemmel Beszélgetésre hívtam a Szivem, fekete estén, — nagy fáradalmak után. A mondanivalóim mig csak bennem éltek, súlyosak voltak, mint pörölyütés', — de mire ajkamra tolult a szó, megenyhültek, mint régi szenvedés. Lágyan szállt a szó, mint tavaszi estén langyos illatos fuvalom, majd élesen, hidegen akár apró fényes hószilánk, aztán elhalt, mint messzi zene. S a Szivem, ez elkényeztetett, makacs gyerek, piros volt és fájt, mint a friss seb, világított a sötétben, mint egy nagy rubin, mi egyiptomi pharaóktól maradt vissza, ritka ajándékként telve titkos hieroglifákkal, mit az élet vésett bele s mit magam sem tudok elolvasni. Vonaglott a szivem, —- lüktetett, lázádozott, megtört és — diadalmaskodott. Szigorú akartam hozzá lenni, — el akartam tiporni, elnémítani, elaltatni, —- parancsolni akartam a Szivemnek, hisz az enyém, — és mégis én fogadtam neki szót. Magyaráztam neki megalkuvásról, belenyugvásról, megszokásról, türelemről, tucat erények és tucat bölcseségekröl — és tucat boldogságról. — Magyaráztam — vágyak lefokozásáról, óh és sok-sok másról — és mégis o győzött meg engem. Megalkudni mindennel? — felelte. — Hát megtudnál alkudni az Élettel, úgy hogy csak fél örömet és egész bánatot juttasson neked? Hiszen akkor nem érdemelsz még fél örömet sem. Mindent úgy venni, amint van? Próbáld meg csak a puszta tényeket meglátni, hol marad akkor az Élet szépsége, mit magadnak és magadban összegyüjtöttél? Tudhatod; a való Élet szomorú, szegény, kopqtt, szürke, mint Hamupipőke a bál előtt. Csak én, a te égő szived, adok bele fényt és meleget, én a te ifjú gazdag szived öltöztetem fel tarka, csillogó ruhába! Miért akarsz hát elnémítani? Mert türelmetlen vagyok — mondta a Szivem — én vagyok te és te vagy én — érted?! Hát tudsz te türelmes lenni, mikor előtted egy óriási kérdőjel áll és a felelet egyelőre csak siket csend. És belenyugodni mindenbe mondod, — hisz’ az a “minden” még mostan semmi és éppen a “semmi” az, amibe nem tudunk sem te, sem én belenyugodni. Azt semminek nevezem, — semminek, mert, ha valami — valaki volna, nem kellene, hogy az eszed, — a te hideg eszed kínozzon engem — te forró szivedet. — Az eszed öregebb, mint én — a szived, ki ifjú vagyok még, s egy tavaszt, — egy rügyfakasztó gyönyörű tavaszt, forró napot, — perzselő nyarat ''árok, — várj, mig én is az eszedhez öregszem s az őszbe, az “öregasszonyok nyarával” is megelégszem, s hátha közben valaki kibékit bennünket.” Lehanyatlott a fejem, pedig beszélgetésünk elején dacosan előre volt szegve s hideg fehér kezem, — forró, tüzes Szivem égő ajkára tapasztottam.1 T T
