Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-13 / 4. szám
SZILÁNKOK Alkonyat. KÉT karjára támasztva dús, szőke hajfonatokkal övezett fejét, ül az asztal mellett a szép asszony. Az egyedüliség, a nesztelenség hangulata ráült a lelkére és lehunyva selymes szempilláit — mintha befelé, önmagába akarna látni — mozdulatlanul, önfeledten ül a széken. Nyargaló, összetűző gondolatok tépik, falják egymást agyában és egy-egy régi, elmosódott kép -bukkan felszínre a hullámzó képzelet szeszélyes áradatán; elmerül és újra feltör, mint a tó vizén úszkáló szárnyas, csak pillanatokra száll a mélybe, hogy aztán az emlékezet ragyogó tudatcsöppjeivel megterhelten újra ott lebegjen a felszinen... Csukottan, mint a jól megforgatott értékes könyv lapjai, hullanak össze az asszony lelkében a mult, a jelen és a misztikus jövő képei. A mi volt: azon már elmerenghet, ami van: azt megnyugvással vagy lázadással, de el kell fogadnia, de a mi lesz: az előtt a sejtés előtt, amely aranysárgára érik meg lelkében, szivében, tudatában — megtorpanva, iszonyodva visszarebben... Mi lehet még? ezen nem is töpreng már, hanem fölveti nedves szemeit s rábámul a környezetre, a bútorokra, a falakra... az előtte tátongó, torz tükörlapra, amelyben fonnyadt, ráncokba barázdált, elhamvadt, a szépség romjaival alkonyati árnyékba színesedett arcát látja meg. Mi jöhet? — erre feleletet ad a lopva felnyögő s-ziv, amelyben az egykor lázas vérrohamok már nyugodt, álmositó lélegzésekké simultak... Alkonyat... Mintha apró csöngetyük csilingelősét hallaná, amint felszökik, felszakad lelkében egy ki nem tombolt érzés. — Mint temetésen a lélekharang, úgy cseng a képzelt hang... Temetődnek a suhanó, röppenő vágyak, — az ifjúság, a szépség, a szerelem... Múlttá árnyalódik a színes tegnap, a reménybe fürösztött ma és sötéten, fényvesztetten, elhervadt érettségben elővigyorog a halotti mezbe burkolódzó holnap... Két karjára támasztott bus -fejét lecsusztatja az asztallapra és belezokog a sima, hideg, élettelen fába.. . Az alkonyati csöndben neszelő léptek törnek fel és az asszony háta mögé odasurran az ifjúság, a mosolygós jövendő vidám, kacagósan eleven képe: a leánya. Karjait hízelgőn fonja anyja nyakára és égő arcát odatapasztja anyja hideg, könnyes arcára. — Én szép anyám! — suttogja a gyermek. Szép mama! Édes, egyetlen anyám! Odavonja az asszony bódult if ej ét és — mint a szerelmes férfi — rátapasztja égő ajkát a megnyílt szájra. Lázasan, hosszan csókolja, mint a tapadó harmat az érett rózsa szirmait. — Te vagy az kis lányom? — fordul feléje az anyja. Te vagy az? Mit akarsz, hogyan jöttél be?... — Hazafutottam érted — szép anyám. Azt akarom, hogy jöjj velem. Mindnyájunknak ott lesz az anyja ma az iskolában. Én azt akarom, hogy te is ott légy. .— Miért akarod ezt, amikor tudod, hogy dolgom van, nem mehetek... — De akarom — anyám! Azt akarom, hogy lássák az én szép anyámat. Mutatni akarlak, tüntetni akarok veled, mert te szép vagy, édes vagy... Az asszony szive hevesen rohant; a vér tarajosán csapott ereiben és bent, a titkos műhelyben, ahol a nagy temetések folytak — a feltámadás harangzengése csendült meg. Végigvágott a feltörekvő öröm az imént még leszámolásba zuhant asszony lelkében és ujjongva, ujraszületten szorította keblére mását, énjének, szerelmének mosolygós megtestesülését: leányát. — Megyek! — Igen, elmegyek veled... És amint megindult, hogy felöltözködjék, rátévedt szeme a tükörre... Meglátta benne önmagát fiatalon, szerelmesen, ujjongva és vágyakozva a csókra. És meglátta leányát is, amint mellette állott a lehunyó napfényben diadalmasan, kipirultan, győzelmesen. Megrebbenő szemében megtört az imént fellobbant láng és az alkonyat árnya ráült sápadt arcára. Összeesve, megs-zégyenülten állott lánya mellett. A tükörben meglátta az alkonyatot... A vén koldus. IS városunkba évek során át egy öreg, töpörödött ember járt. Minden szombaton végig koldulta a házakat. Hétköznap nem, mert a koldulást az elöljáróság csak szombaton engedte meg. Ez a rendelkezés persze jogtalanságot jelentett a városka zsidó koldusaira nézve, mert ezek viszont szombaton nem koldulhattak. A zsidó szombaton nem vesz pénzt a kezébe, igy minden koldulási processzus hiábavaló lett volna. Az öreg azonban nem volt zsidó s igy szombat volt ránézve a jövedelmező, életfentartó nap. Nem járt gyalog, hanem egy kehes, vedlett, vén csacsi húzta a talyigáját s az öreg küszöbjáró vékony madzagon gyühölte a konok, fáradt szamarat. A város kutyái mind megugatták az Ilykó kordélyát, ha a kapu előtt megállóit és a gyerekek meg-megfogták a szamár farkát és egyesült erővel visszatartották a kis állatot, amikor az öreg Ilykó harsányan noszogatta előre. Ilyenkor dühösen csapkodott a vásott kölykök közé, de leszállani nem tudott, mert mindkét lábán szélütött volt. Szombaton —• télen és nyáron — felharsant az Ilykó koldus hangja a kis város sikátoraiban. Kiabálva hajtotta a csacsit. Ez volt az ő koldus-methódusa, mert nem kért sehol alamizsnát, hanem csak ráorditott a szamárra: —■ Gyi-i-i-i-1 Nasztya 'te! Gyü-ü-ü-ü! Ekkor már ugattak a kutyák és a háziasszonyok már tudták, hogy az öreg kint vár a kapu előtt. A gyerekekkel küldtek ki neki alaminzsnát. Hol egy krajcárt, néha egy-egy frissen sült lepényt, köcsög tejet vagy szalonnát. Az öreg kiabálva köszönte meg. Az áldás első szótagját mindég megnyomta: — Adjon Isten sok jót helyébe!... —• Gyi-i-i-! Nasztya hé-é-é-é! Gyü-ü-ü! És ment a kordély házról-házra. Nyáron a rekkenő melegben, télen a csikorgó hidegben, szép időben, hóban, esőben minden szombaton. Ha egy hétig elmaradt, akkoi már tudták, hogy beteg. És ha máskor eljött, megkérdezték, hol volt. — Beteg voltam ténsasszzony! — harsogta az öreg. Hozzátartozott már a kis város milieu-éhes, mint a reformá tus templom rekedt harangja vagy a cigány sintér, aki az úri házak előtt lapította palacsintává az elfogott ebet, amelyet kötélen maga után vonszolt. Ilykó évek során jött és az az évek felette szépen elsuhantak. Egy kemény téli szombaton, amikor a hegyvidéki város határában ölnyi hó esett, megakadi valahol az utón Ilykó koldus kordája. A hó nem engedte a kereket s a szamár nem birta huzni a talyigát. Ilykó nem lakott a városban, hanem a szomszédos faluban. Onnan járt be szombatonként. És a megrekedt kocsin a nagy hidegben megfagyott az öreg. Vasárnap találtak rá arra haladó falusi emberek s behozták a félig döglött számárral együtt. Koldust a város köteles eltemetni, a halottkém felveszi a látleletet, megállapítja a halál okát (mintha ezt Ilykónál még meg kellett volna állapítani). A halottkém —- szerény körorvos — azonban nagy zavarba jött. Senki sem tudta, hogy Ilykót hogy hívják. A faluban sem, azt sem tudták, honnan csöppent ide. Csak Ilykónak hivta mindenki. Hol született, milyen nemzetség, vallásu stb? — senki sem tudta. Ilykó, a koldus — ez volt az öreg neve. Halála után sok ideig kutattak kiléte után, de hiába; 30 évig élt a környéken és senki sem ismerte tulajdonképpen. Elmúlt, meghalt az öreg koldus, amint elmúlik, meghal sok minden, csak elvétve akad egyegy érzelmesebb lélek, aki megtartja a régi falu, kisváros elmosódó árnyakba vesző képét, amelyben ott van a háború által letörölt — otthon emléke is. 12
