Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-13 / 4. szám
Meghalta bekecsi pásztor Irta: KISS MENYHÉRT. A bekecsi pásztort széltire ismerték. Ha valaki valahol nevét kiejtette, már mosolyogtak. A hol pedig Firtos Gergő is ott volt, onnan legalább aznapra elszaladt a bu és nevető jókedv ütött tanyát. “Mondjon még va lamit”, rimánkodtak a gyerekek, “hogy áldja meg az Isten’’ esenkednek a vénasszonyok. Fiatal és középkorú emberek ráütnek a vállára s nevetve mondják oda Gergőnek: — Nagy kópé vagy, Gergő, fele se igaz belőle. Hanem szoraom'a fordult az örökké vidám Gergő sorsa. Ebben a nagy szomorúságban is Gergőt nemes szive vezette, a mely hangosan dobogta, hogy az első mindig felebarátod... Tavaszszal történt, hogy eltűnt a Csató Pál uram Lombosa. A legszebb, legnagyobb szarvú ökör a csordában, nyakán nagyhangú csengővel széles szíjra felkötve úgy legelt a csorda előtt, mintha bizony érezte volna, hogy a Bakó biró uram ekéjét vonja a mezőre, ha behajtják ugarolás végett. A Lombos szombat este elbogárzott a csordától, s ennek ment keresésére Gergő. Bejárta a határokat, s a mikor a nap leáldozóban volt, ráakadt a selyei határon. A nagy, erős ököl két szikla közé volt beszorulva s a nagy kapálózásban annyira kifáradt, hogy nyelvét kilógatva, erőtlenül lihegett. Mikor Gergő megtalálta, már a végét járta. — Hát ide jutottál, Lombos, szegény Lombos, — szólt hozzá szeretettel Gergő. S hozzáfogott kiszabadításához. Hanem nehezen ment. Egy órai keserves kínlódás után végre kimentette Lombost, hanem csurgott róla a viz, mint a patak és reszkettek erős tagjai, mint a szélfuvásban az ihar. Tehetetlenül rogyott le egy fatörzsre és érezte, hogy fáj erősen valahol derékban. Jó idő múltán is alig tudott fölállni. Nem ment, -csak vánszorgott nagynehezen a Lombos után, a ki vígan lépdelt előtte, s meg-megrázogatta széles nagy fejét, s amikor a kerítéshez értek, erősen fújva lépett be az ökrök közé. Gergő egy félóra múlva érkezett. — Hej, Peti, Marci fiam, — mondotta halkan Gergő. A pásztorgyerekek előszöktek a kalibából és a nagy bámulattól nem tudtak szóhoz jutni. —• No, no, ne csodálkozzatok, hé, fiacskáim, baj van, beteg lettem, megszakadtam... Peti és Marci az ágyhoz vezették. —Nem ennék valamit ken? — SátörkoQott "Marci. — Már én nem eszem fiam, Marci, te menj a faluba hívd ki Évi nénit, a feleségemet, és Palit, a kicsi fiamat. Hívd ki, mond meg, hogy búcsúzni akarok, nem hiába fárasztom... — Itt megállt. Megtörölte TTbm loícát. Aztán folytatta; — Te pedig, Peti, vedd a korsót és menj Gyöngyös mezejére, a mező közepén a nagy cser alatt van egy forrás, tudod, a hol delelni szoktunk, onnan hozz nekem egy ital vizet. Megteszed, Peti fiam? A gyerekek némán engedelmeskedtek. — Érezték, hogy valami nagy dolog előtt állnak, hogy holnapra majd minden megváltozik, de e nagy, határtalan érzésnek nem tudtak tisztán hangot adni. Sírni is szerettek volna, a mikor Gergő bácsi viaszsárga arcára tekintettek, de mintha valaki fojtogatta volna torkukát és elrekesztette volna a kiáradó könnyek útját. Csak hallgattak és megindultak. Marci Évi néniért s a kis Paliért a faluba, Peti pedig a friss forrásvízért a Gyöngyös mezejére... Gergő egyedül maradt. Olyan hihetetlennek tűnt fel neki minden. Leginkább pedig az, hogy neki el kell válnia ez árnyékvilágtól. Még ha nem volna a szőke Évi, meg a kis Pali gyerek. Erre gondolván, úgy ránehezedett a levegő, hogy azt hitte, megfullad a kalibában. Ki, ki innen. Összeszedte erejét, fölült és megindult. Érezte, hogy alig, alig birják lábai. De végre csak kiért a kis padka elé és leült. Fejét lehajtotta és nézte Bekecset, nézte a mélyben a falut. Aztán mint egy álomkép átsuhant előtte egész élete. Hej, be szegényül kezdte és mégis megáldotta az Isten. Egész ifjúsága itt telt le Bekecsen. Minden fája, minden bokra ismerőse. Még a madarak is ismerik, a rigók és a turbékoló vadgalambok is. Akkor, egyszer szóltak szépen a madarak. Akkor egyebet se tett, mint naphoszszat furulyáit és hallgatta a vadgalamb bugását. Virágos, szép tavasz volt és furulyaszóval kisérgette a csordát széles, zöld mezőkön. A nagy, erős ökrök, a döfölődző, tömzsi tulkok csöndesen legeltek; csengett, bongott a kolomp s szikrázó verőfényben csillogott a bokrok között fölfölvillanó ökrök szőre, ő tarka virágot szakasztott s a kalapja mellé tűzt le. De egyszer, egyszer, óh, hogy csak egyszer van meg az a pillanat az ember életében, ott a Farkas mezején, a hüs forrás mellett meglátta Évit. Hosszú, selymes haja leért a földig, a mikor egy-egy piros eperért lehajolt és végigsimogatta a megfosztott eperszárakat. Aztán ő az este mind, mind ott keresgélt valamit. Talán egy szálat az Évi selymes fonatából. De sokszor ment abban az idő ben tiiösba a csorda! Egész évi fizetéséből alig telt a kárra, de mit bánta, ha Évi el-eljött Gyöngyös mezejére s ott a forrás kristály tükrében nevettek egymásra. Ott, a sugár cser árnyékában ismerték meg egymást, ott mondta először Évinek: — Elviszlek Évi, el. Az emlékektől mosolygott a szeme. De csak a szeme. Azon keresztül sugárzott át a régi, édes emlék. Annyira elgyöngült, hogy ajkai már nem tudták a szeme derült sugárzását visszaverni. -Csak reszkettek, rángatództak, mintha újra készülne bevallani Évinek, hogy “Évi elviszlek, el”. Távolról megz' rren a bokor. Halk beszélgetés, szaggatott, suttogó szavak hallatszottak. A Marci gyerek jött Évi nénivel s a kis Palikával. A kis Palika álmosan nézett körül és megmegrogytak kis lábai. Elfáradt szegényke a nagy sebes útban. Pedig anyja kezénél vezette s a meredeken föl is vette. A pad elé értek. Gergő fölemelte fejét. — Jóestét adjon Isten, mi lelt, édes uram, téged? Szólj lelkem valamit, a kis fiad itt van. Gergő fölemelte fejét. — Az Isten áldjon meg, hogy eljöttetek. Tudod, a biró uram Lombosa, a szegény, odarekedt, oztán, a mint kiemeltem... Nem jő már a Peti?... Évi, adj abból a vízből. Évi odatartotta a korsót szájához. Egy-két csöppet ivott. Ismét szólni kezdett. — Marci fiam, vezesd ide a Lombost... szegény Lombos. A nagy, erős hoszuszarvu ökör nagy lépésekkel közeledett a padka felé. Vastag nyakán megrándult a szíj és csengett, bongott a rákötött csöngő. Hanem rekedt, tompa, erőtlen volt a hangja, meghasadt a kiszabadításnál. A beteg rávetette tekintetét. Nézte hosszasan, részvéttel Aztán fölállt, nagynehezen odament, kcrültipegte, tapogatta, simogatta. Csakhogy nem lett baj, te rossz Lombos, te máskor ne hadd el a csordát... te.... Lombos... Aztán leült, de annyira elfáradt, hogy csak egy félóra múlva tudott szólni. — Évi, hol a fiam? itt vagy, fiam;... vidd el, Évi, innen, most fektesd le a lelkemet. Az anyja megtette. A kaliba hátsó' zugában frissen kaszált fűre fektette Palikát. A mikor visszajött, ismét szólni kezdett. — Évi, az Isten áldjon meg... A fiatal, szép asszony sírni kezdett. Lehajolt hozzá, sápadt arcára hullott a forró könyzápor. Zokogott, zokogott és beszélt hozzá szép, édes marasztaló szókat. — Én szép uram, én áldott emberem. Mi lesz belőlem, ha te is elhagysz... Istenem, Istenem! — Megszaggatva, tördelve énekelte a szókat, mintha csak nagynehezen tudnának kiszakadni szivéből. Gergő feje lehullt a vánkosra és lassan összevonta szempilláit, lassan, nagy erőfeszítéssel, mert kiszivárgott valahogy egy könnycsepp, s az öntudat utolsó sugaránál se akarta, hogy Évi könnyet lásson az ő szemében. Az asszony nem is látta, előtte fekete gyászba borult a világ, nagy gyászos feketeségbe, ahonnan örökre lehullott az ő fényes életadó napja A Bekecs keleti felén derengeni kezdett a sárgás, kétes fényű hold, a mely a vak fekete éjszakában mutatja utainkat, miután már leáldozott a nap... II
