Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-17 / 35. szám
Testi szépség. Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági Mennyországkiegészitő Parancsnokság irodájában. Ott beosztottak valahová, ahol többedmagamrnal ivártam, hogy átdeportáljanak a Marsba, vagy akármerre, IV-ik, bővített dimenzióba. Nagyon untam magam. Ötödnap találkoztam Dezső barátommal, akit szintén ideosztottak. — Hogy vagy, — kérdeztem — soká maradsz itt? — Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul. Sürgős dolog nincsen, az ember mindenre ráér, — telik az örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hívtak be? — Engem is. Mindig ilyen unalmas itt? — Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelőtt például eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behivatásom előtt megígértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal, éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, úgy sincs most semmi dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit. — Ugyan. Na, és mit szólt? — Tizenkettő előtt valamivel érkeztem, még aludt ő nagysága. Gondoltam, hadd aludjék szegény, keresztül mentem a falon, aztán beültem a tükörbe és néztem. Sok tekintetben előnyösebb azért ez az állapot, hogy az embernek nincs teste. Az enyém kicsit kölvér volt és gyakran izzadtam. Az itt nincs. — Hát persze, az igaz. — Hát kérlek, elég kiváncsi voltam a találkozásra. Én. tudniillik valami hosszú és poétikus levelet Írtam neki, amiben ezt a randevút megígértem. Azt írtam neki, hogy a másvilágon találkozunk. Dezső elgondolkodott. — Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Úgy látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten elfelejtettem. Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgős volt akkor, direkt agyonlőttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott [vagyok és nem jut az eszembe. Megint elgondolkodott. — Szép nő? — kérdeztem végre. Dezső vállat vont. — Tudja Isten. Azelőtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak, mig aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy milyen furcsa dolog egy emberi test? — Furcsa? — Na igen. Mondhatnám .komikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan... olyan régi divatu dolog... Mint az uraságoktól levetett ruha... A lélek leveti a testet és ezek tovább hordják... — Van a dologban valami. De a részletek. .. — Hát, kérlek, azokat is megnéztem. Azelőtt például őrülten szerelmes voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy, elnyomorodott kéz. Azelőtt kéz is volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak és a tenyérből lett egy vaskos, formátlan husdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem vettem észre. — És a szája? — Az meg két vörös husgörcs. A bélrendszer felső nyílása, a sok evéstől kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az orr!... na, kérlek szépen!... milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta. Hanem a legkómikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott az eszembe! Két lemaradt, siralmas huscafatocska, ami összezsugorodott és gyürődött, mint a töpörtyű. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két oldalán és az nekem tetszett! És meg akartam csókolni. — Furcsa, furcsa. Mondasz valamit. — Hát kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen miért is akartam én vele találkozni. Aztán szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az eszembe, hát .fogtam magam és szép csendesen ellógtam, mielőtt felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom miért. — Azóta se jutott az eszedbe? Gondolkodott. — Mit csináljak. Nem. De nem is erőltetem meg magam, van idő. Arra való az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád? — Volna, de mivel szívjuk el, nincs szájunk. —- Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok. K. F. Józsi éjjel. (Mindez, ami itt következik, éjfél körül történhetik, még pedig egy new yorki tömeg lakás valamelyik bedroomjában is, hogy mindenkit, aki nyitott ablaknál fekszik, a guta környékezi a méregtől, hogy nem hagyják aludni.) A KIS JÓZSI: Mama! (Csönd.) JÓZSI: Mamaaü (Csönd.) JÓZSI: Maamaaü! AZ APJA: Józsi, ha be nem fogod a szádat, úgy bepofozlak az ágyba, hogy egy hétig nem tudsz kimászni belőle. (Kinos csönd.) JÓZSI (félénken): Mama! AZ APJA: Mit mondtam, Józsi? (Megint csönd.) JÓZSI (súgva): Mama! AZ APJA (ordítva): Fogd be a szád, Józsi! Nem szégyelled felkölteni szegény mamuskát? (Uvöltve): Hagyd aludni! A MAMA: Mi az? • AZ APA: Nem lehet aludni e miatt a gyerek miatt. A MAMA: Azért nem kell úgy ráorditani. AZ APA: Azt csak nem tühetem, hogy itt zavarja az éjjeli nyugalmát! Más is lakik itt! A MAMA: Tudják, hogy gyerek. Ne légy vele ilyen goromba. JÓZSI (csöndesen röhög a párnába.) AZ APA: Csak rontsd el. Még csak ez hiányzott neki! Ha egy szót szólok, mindjárt azzal jöttök, hogy goromba vagyok. Az embernek már éjjel sincs nyugalma. Ha ezt három évvel ezelőtt tudtam volna! A MAMA: És ha én tudtam ivolna. (Sóhajt.) AZ APA: Mégis csak borzasztó, ahogy neveled! A gyerek tanulja meg, hogy éjjel aludni kell! (Dühösen): -Itt beteg emberek laknak! (Ordítva): Még kidobnak innen bennünket, ha folyton visít! (Üvöltve): Tanítsd meg, hogy éjjel ne ordítson! Tudod? És ne engem taníts móresre! Tudod? A MAMA (szelíden): Józsi nagyon jól nevelt fiú. Józsit mindenki szereti. EGY UR (a harmadik szomszédban): A fene egye meg Józsit. AZ APA: Nem igy kell gyereket nevelni! A MAMA: Azért, mert éjjel kiabál? Ki tudja mi kell szegénykének... Mit akarsz, Józsikám? AZ APA (dühös gunynyal): Mit akarsz, aranyom, gyémántom, virágom, galambom, Józsikám? , (Józsi nem felel.) AZ APA: Józsi!! (Csönd.) AZ APA: Joózsiü! (Csönd.) AZ APA: Jooózsiüü JÓZSI (fölébred): Mi az? Már aludni se hagyják az embert? Molnár Ferenc. ---------o--------HAZUGSÁGOK. Mit hazudtok, bűnösen, Összecsengő szép sorokban Tisztaságról énnekem? Fehér, szende liljomokban Hinni, biz sohse szoktam! Liljomszirmok mélyén jár Kis bogár, nagy bogár. Tarka, foltos a valóság; Nemcsak jóság minden jóság, Sohsem hiszem én tinéktek, Hogy oly rémes a valódi, Az emberes, forró élet! Nem öröm az, de borongás; Nem is kristály, de forrongás. Aranyfolyó nem, de láva; Nyugodalma nincs, csak láza. Nem fekete, nem fehér. Izzó vér. Csupa vér. MOHÁCSI JENŐ. — 14 —
