Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-17 / 35. szám
A szomorú madár. BETEG A NAP. Sugarának melegét alig érezni már. Annyi ereje sincs, hogy le bírná szárítani a harmatot a fűről, széttépni a hegyoldalban elnyúló fehér párafátyolt. És (beteg tőle az egész világ. A virág anynyira elgyengült, hogy nem bírja szétbontani elkésett bimbóját. A fa lombja megsárgult. A galynak nehezére esik a levél. Már nem bírja el. Lehullatja. A kertben sinylődés, hervadás, enyészet. A virágok csak édes emlékek már. Az illatos fuvallat csak álom. A napraforgó, a mely kevélyen hordta aranyfürtös virágfejét, most összekunkorodott, elfakult száraz kóró. A lugas zöld árnyékában nem muzsikál a méhecske, nem sirdogál a darázs, nem dong az aranyos fényű légy. Az enyészetnek néma csönd a kisérője. Árva. lepke lézeng a sövény fölött. Az is beteg. Tavaszszal kellett volna előbujnia, de a téli napsugár heve rászedte, kicsalta. Olyan csenevész a szegény, hogy hasztalan erőlködik szétvetni szép, piros szárnyát. Szeretne fölszállni. Hadd vegye ki ő is a maga részét az élet örömeiből. De hova lett az illat a kertekből! Az a sárga fény, a mely ráborul a fűszálakra, a fák levelére, szimbolikus színe az ősznek. A tavasznak a kék, a nyárnak a zöld, a télnek pedig fehér a színe. Vájjon nem halljuk-e a tavasz kékjében a pacsirta énekét, a nyár zöldjében a fecske csicsergését, a tél fehér színében a varjú károgó hangját? Az ősz sárga színében végre mi mást hallanánk, mint az ősz madarának, az örökké fürge cinkének élesen cincogó hangját. A házi légy szájának nagyított képe. Ezen látni a légy szőrös szájrészeit, amelyekkel nemcsak a táplálékot szívja föl, hanem a bacillusokat is terjeszti. De lehet-e hangulatosabb képet festeni a négy évszakról, mint hogyha odaállítjuk ezt a négy madarat szimbolikus hátterük elé. Négy képen: a kék levegőben függő pacsirta. A zöld lugasban pihenő fecske. Sárga lombsátorban a cinke és a fehér hómezőre szétvetett szárnynyal leereszkedő varjú. Szép, nyájas őszi délutánokat el sem képzelhet az ember a cinke hangja nélkül. A száraz avaron, a lombtalan sövényben, a réten, a gyalogösvény bozótján, a kert gyérlevelü fáin, a kerítésen, az udvaron, mindenütt az ő hangja csendül föl. Visszhangzik tőle az erdő, a patakmenti (berek, a szőlőhegy, a letarolt mező. “Cin, cin, cin, csirr! Cin, cin, cin, cin, csirr!’’ A cinke hangja némi vidámságot kölcsönöz a képnek. Bizonyos enyhítő hatással van a szívre. Mintha figyelmeztetés volna, hogy a pusztulás tulajdonképpen nem is pusztulás, hanem nagy készülődés egy hosszú, mély álomra, a mely után ismét virágillatos, verőfényes ébredés következik: a tavasz. A cinke vidám hangját azonban valami tompa kopogás szakítja félbe. Mintha szeget vernének valahol a koporsó födelébe. Az éjszaka bizonyosan dér lesz, mert megjött a harkály az erdőről. Az kopog. Ott kúszik az almafa görbe derekán. Megáll-megáll, odatámasztja rövid farkát a fához: fejét fölkapja és hosszú csőrével erősen kopogtatja a fa kérgét. Majd elkezd dobolni. Belekapaszkodik egy vékonyka ágba, úgy csüng rajta. Azután oly erősen veregeti, hogy hullámzásba hozza, mire csőrét a rezgő ághoz tartja. Ezzel viszi véghez a dobolást. Végre meghúzza magát a fa odvas derekán és hosszasan, tétlenül néz maga elé. Mintha a természet enyészetén szomorkodnék. Milyen pompás volt az élet az erdőben! Mennyi ott a fa, a fában pedig a bogár, a féreg. Az erdőben jól érzi magát a harkály. Ott a fák kérge alól kiszedegeti a sok férget, bogarat. A teste is rá termett. Rövid, kúszó lábán hosszú, erős karmot hord. A csőre hosszú, egyenes és olyan erős, mint a véső. Ezzel kopácsolja ki a pondrót a fa kérge alól. Messzire kiölthető nyelvével, a mely ragadós és végén visszafelé hajló, kemény horgocskával van ellátva, roppant selbesen kapkodja be a férget, bogarat, a mit még a fák tekergős üregeiből is elő tud szedni. Nehéz kenyérkereset ez! Folyton fúrni, vájni, faragni, kopáesolni, hogy — 15 — eledelét megkaparithassa, nem tréfa dolog. Nem ismer pihenést, azért olyan bizalmatlan, olyan magába zárkózott és szomorú. Nagyon szomorú. Csupán egymaga szeret élni. Kerüli a zajt. Ha fészket rak, némán végzi munkáját s fiai fölött éber szemmel őrködik. Mozgása darabos, tekintete kemény, szinte kegyetlen, hangja siránkozó. Szereti a nagy, csöndes erdőt. Ott tölti remetemódra az esztendő legnagyobb részét. A hideg, meg a téli ragadozóktól való félelem a falvak felé hajtja. Itt azután valóságos áldása a kertnek. Ott gubbaszt minduntalan a fa törzsén, elkopogtatva rajta egész nap. A fészkét is ott vájja ki magának. Erős csőre segítségével kényelmes lyukat vés. Abba rakja fészkét és abba tér pihenőre, ha leszáll az est. Annyira beleélte magát ebbe a lyukvájásba, hogy néha tizenöt, sőt húsz lyukat is váj a fa derekába. De csak kettőtihár mat tart meg magának, hogy azokat fölváltva éjjeli szállásnak használja föl. A többit azután odaajándékozza más kisebb madárnak. Ezek azután csupa hálából folyton körülötte settenkednek. Különösen télen, mikor ez a szomorú madár ott hagyja a nagy erdőt és elkezd kóborolni, faluról-falura járva, végigkószálva a kerteket. A cinke, fakúszó és királyka hü kísérői ekkor és vele együtt küzdik át a tél veszedelmeit és nyomorát. A házi légy többszörös nagyításban. A kép a legyet alulról mutatja.
