Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-17 / 35. szám
Gyermektelenül. JAMES OPPENHEIM. — Nyisd ki az ablakot, Frida; úgy vágyakozom egy kis üde levegőre — kérte a beteg. Az öregasszony feltárta az egyik ablakszárnyat, s kitekintett. — Szép, meleg, csillagos tavaszi éjszaka van. — Tavasz a virágfakadás, az ifjúi vágyak, a remény és a szerelem évadja, s ilyenkor kétszeresen fáj megválni az élettől; s mégis, édesem... — Óh Richárd, — zokogott a szegény asszony és térdre roskadt az ágy előtt. A férfi megsimogatta ősz haját. — Ne sírj, légy önzetlen és bátor, a milyen mindig voltál! Nem éltünk-e negyven hosszú, boldog esztendeig egymással, s nem ez volt-e az életünk célja, mikor egymásé lettünk? Ez idő a boldogság, az egyetértés s a szerelem negyven éve volt. A mig az asszony zokogott, a nyitott abla kon át felhallatszott New York távol zúgása, a tovasiető emberek lépteinek zaja, a magasvasut tompa dübörgése. Gyors léptek álltak meg a ház előtt, aztán felsiettek a lépcsőn, mely az öreg házaspár lakásához vitt. — A doktor jön, Frida — mondotta a beteg. — Kérlek, hagyj bennünket magunkra egy kis ideig. Mikor az orvos belépett, a szoba világos volt. A ívillamoslámpa megvilágította a kopár, csak egy-egy sárgult fényképpel díszített falakat, a szegényes, szűk szobát, melyben az ágyakon kívül csak egy régi pianinö s néhány szék volt; de az orvos csak a beteget látta, kinek hatalmas, hófehér sörény tői körülvett müvészfeje oly kevéssé illett abba a józan környezetbe; lehajolt az öregember fölé s megfogta az ágytakarón pihent sorvadt kezet, hogy megszámlálja gyönge, alig érezhető érveréseit. — Ne fáradjon, doktor ur, — mondotta a beteg — nincs szükségem már orvosi segítségre. Készülten állok a nagy útra. Csak azért hivattam ily későn, mert ismerem emberszeretetét, s mert földim, ki bizonyára meg fogja hallgatni végső gyónásomat, hogy könnyűvé tegye számomra a halált. Nem tagadja meg tőlem ezt a jótéteményt ? Az orvos leült az ágy szélére s lehajolt a beteghez, mert tudta, hogy a haldokló órái szerette, ez nem lehetett az első. Tehát ez se. Ő is csak a harmadik... Abban a pillanatban hangosan felzokogott az asszony: — Milyen egyformák vagytok ti, mind, az első és a harmadik és te és mind, valamennyien, milyen gyávák, hiúk és ostobák és milyen magunkban egyedül állunk mi leányok, szerelemmel megvert asszonyok. meg ivannak számlálva s kímélni kell fogyatkozó erejét. — Beszéljen csak halkan és ne izgassa fel magát; tapasztalt gyóntató vagyok s megértem a félig kimondott szót is. A ki mindent megért, mindent meg is becsül. — Rövidre fogom szavaimat, édes doktor, mert itt a pihenés ideje önnek, a ki oly sokat fáradozik, s nekem, a ki oly fáradt vagyok. Tehát: a feleségem meg én operaénekesek voltunk. — Operaénekesek? — kérdezte az orvos csodálkozva, s körülnézett a szegényesen sivár szobában. — Igen, — mondotta az öreg ember mosolyogva — de mi a karban énekeltünk. Csakhogy a Nagy-Opera tagjai voltunk, s a hires Grau volt az igazgatónk. Eleinte Németországban énekeltünk, aztán átjöttünk Amerikába, hogy a Metropolitan Opera Houseban énekeljünk. Bár hangunk eltűnt a karban, a nagy egészben, bár az újságok nem emlegették nevünket, mégis művészek voltunk teljes szivünkből s csak a művészetnek éltünk. A színpadon ismerkedtünk meg egymással, s negyven évi házasságunk merő együttérzés és harmónia volt. Talán nagyobb áhítattal szerettük a művészetet, mint azok a szólisták, kik minden tetszést a maguk számára foglalnak le. Egyszer Bayreuthban énekeltünk, abban az időben, mikor Wagner Richárd vezényelte az előadást. Még mindig látom azt a kis embert a nagy fejével, az ideges, gyors mozdulataival, még a fülemben csengparancsoló stentóri hangja, mely olyan volt, mint a mennydörgés szava. Az volt az életünk legszebb estéje. Ne veszítse türelmét doktor ur, nem sokáig merülök el már emlékeimben, hanem mindjárt a dologra térek: Grau, az igazgatónk, odahagyta a new yorki operát, mert kiszorított bennünket egy olasz staggione, s kenyér nélkül maradtunk. S ebben az óriási városban, melynek sürgése-forgása épp oly idegen volt nekünk, mint a beszéde, oly elhagyatottak lettünk, mintha Robinson-szigetén éltünk volna. Az orvos résztvevőén hajolt a betegre: — Sok nélkülözést látott, s a nehéz küzdelem elfogyasztotta erejét; de hogyan tarthatta fel magát ily sokáig; miből élt? — Eleinte énekórákat adtunk a feleségemmel, s utóbb, mikor már nem volt hangunk, zongorázni tanítottunk. A feleségem sokszor huszonöt centet kapott egy óráért, én ötvenet, de voltak oly heteink és hónapjaink, is, a mikor nem kaptunk tanítványokat s olyankor krumplin és kenyéren éltünk. De ezek a napjaink sem voltak örömtelenek, mert megvolt a pianinónk, megvoltak a hangjegyeink, s emlékezésünk a fény és a siker szép napjaira. A beteg felsóhajtott, keze tétován mozgott a szegényes takarón. Az onvos néhány csepp étherrel élesztette. — Köszönöm, kedves doktor, de nem végezhetem, mig meg nem mondta, mely bűn az, melyért most bűnhődünk. — Képtelenség! Sohase vétkezett anynyit, mint a mennyit szenvedett; szó sem lehet büntetésről! — Akkor hát az elvakultságunk következményeiben bűnhődünk. Engedje elmondanom, már a végén tartok: Nem akartuk, hogy gyermekeink legyenek. Féltünk, hogy gyermekeink utunkat állják s megakadályoznak bennünket, hogy elérjük legfőbb célunkat, hogy szólista lehessen belőlünk. Csak egymást szerettük meg a művészetünket. S most kédem: Mit értünk el, noha nem állt utunkban a gyermek? Mivel kártalanított bennünket a művészet azért, hogy feláldoztuk érte életünket, boldogságunkat? Megtagadott, a porba tiport bennünket. S most meghalok s vigasztalás, támasz, egy megtakarított fillér nélkül hagyom a feleségemet. Ez a mi bününk, a mi elvakultságunk büntetése. Az orvos a beteg jobbjára tette a kezét. — Ki tudja, kedves barátom, mily gondoktól és csalódásoktól mentette meg ezzel magát? Fiai szomorúságot, leányai szégyent hozhattak volna önre; mennyi rossz, elvetemült gyermek van ezen a küzdelmes világon! De még ha jó gyermekei lettek volna is, gondolja meg, mily nehéz szívvel látná őket most sápadtan és sírva a betegágya körül! A beteg megrázta fehér oroszlánsörényét. — Üres vigasztalás, édes doktorom! Kérdezze meg azoktól a szülőktől, a kiknek rossz gyermekeik vannak, hogy lemondanának-e róluk, hogy azokat a gondokat, melyeket azok szereznek nekik, odaadnák-t azért a halálos nyugalomért, mely minket, gyermektelen szülőket vesz körül? De miért lettek volna rosszak az én gyermekeim, kiket szerető gonddal vettünk volna körül? Oh, ha volnának gyermekeink, kik örökölték volna tehetségünket, kiknek boldogságában és dicsőségében sütkérezhetnénk! És ha sírva állnák is körül most ágyamat? A könyeik kiapadnának, de az emlékeik tovább élnének s megvolna az a vigasztalásom, hogy nem esem végképpen áldozatául a megsemmisülésnek, a feledségnek, megvolna az a megnyugvásom, hogy erős karok támogatnák szegény özvegyemet. S ha arra gondolok, hogy már unokáink is lehetnének, kiket térdén ringatna a feleségem... De hát szabadok akartunk lenni, csak a művészetünknek akartunk élni! — S a szerelmünknek, Richárd! — szólalt meg egy suttogó hang, mert az aszszony belépett s a haldokló fölé hajolt. A két öreg átölelte egymást s az orvos az ablakhoz lépett, hogy ne háborgassa őket. Mikor ismét megfordult s visszatért hozzájuk, két halottnak zárta le szemét.----------0---------A burzsoáziának a cinizmusa a védelmi eszköz a társadalmi igazságszolgáltatás •történelmi fejlődésével szemben. Gorkij. — 13 —
