Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-17 / 35. szám
Az első. Irta: MIKLÓS' JENŐ A fiatalos erő és a viruló élet szilajjá, elbizakodottá acélozta őket, az asszony diadalának ivén állott, a férfi első sikerei vakmerővé tették. Középkori kalandokon járt az esze, elátkozott királylányokért verekedett volna, mikor- a valóság szembe hozta őket és a lelkiismeret magukra hagyta. Megrettenve, félős sejtéssel fogtak kezet, de ott a tengerparton izzó napsugár ezer szint csapott az arcukba, a szemük egyberagyogott és fiatal szerelemről regélt a tenger. Az asszony soha szót nem szólt az uráról, a férfinak sem igen jutott eszébe, hogy ilyet kérdezzen tőle. Együtt, egymás mellett éltek, sétáltak a tenger partján, hajó káztak, szedtek csigát, régi templomokba, vadon kertekbe tértek pihenni és nem tellett bele sok idő és tudták egymásról, hogy egymásba szerettek. Az asszony mégis, mintha bizonyos formasághoz kötötte volna magát, várt, a férfi úgy látta, hogy már türelmetlenül, álmatlanul és bizonytalanságban. Sápadtan, kissé megtörve és hallgatagon jártak-keltek már egymás mellett, amikor egy nagyobb kirándulás előtt, már teljesen utrakészen egyszerre lelkében ketté tört a férfi és forró, száraz ajakkal, bocsánatkérő hangon szerelmét megvallotta. Az asszony megriadva hallgatta. — Ne bántson, ne merjen bántani — és hirtelen idegenül nézett szét a szobában és lehunyta szemét — ne merjen bántani, Péter! A férfi, akit — mióta csak eszét bírta — eddig mindenki Bélának szólított, egy pillanatig tanácstalanul meredt a levegőbe, de felülkerekedett a jobbérzése és diadalmasan kapta magához az asszonyt. Öntudatlan, derengő, félhalk érzésben forrott össze ajkuk. Amikor már kifogyott a lélegzetből, a férfi palástolhatlan kellemetlenkedéssel és erőltetett, hálás pillantással kérdezte félőn: — És ki volt az a Péter? Tegnapelőtt is elragadtatással kiáltottad a tengerre: Milyen szép a tenger, — Péter! Semmi közöm ehhez az úrhoz, mégis minduntalan összecserész vele. Vagyis én neked a Péter vagyok! Neki szép a tenger, 6 kapta ma a legelső csókot. Ki ez a Péter, egyetlen ismerősöd sincs ilyen Az asszony kacagva felelte: — Mit tudom én, keresd, nem fogod megtalálni. Valahogy az ajkamra került. Azt hiszed, hogy a titkom, de nekem titkom nincs... — Ez a név mégis az idegeim közé feszült, mint valami vékony, papirvágó késnek fehércsont pengéje. A név kicsendült az ajkadon, elhömpölygött itt a szobában. Tisztán, kristályosán és melegen. Mintha nagy ezüst harangot ütnének meg meleg éjszakába. És most1 ha a szemedbe, kezedre, a hajadra nézek, megállít ez a név, Péter! Aki volt. — Aztán: — Övé volt előttem minden! Hiába futnék előle, éjszaka a sötétben elémbe áll, itt él a szivemben, az agyamban. Ki volt Miként akarják éppé tenni a háború roncsait. és mi köze ivóit hozzád? — Aztán: — Most már tudni akarom. Ismerni. Hogy eléje álljak — ne félj, nem fogok belekötni, csak ez a bizonytalanság, hogy ne kelljen idegen emberekre bámulni: ez volt, ez lehetett, ennek kellett lenni! — De ha senki se volt. Mondom, senki. Milyen erős, milyen hatalmas vagy igy. — Aztán: — Menj, keresd meg, én vezesselek, a gyenge, törékeny asszony? Hová és kihez? — Ha senki sem volt, most, hogy hirtelen lecsuktad a szemed, kire gondoltál? Ha néha kuszáit, ragyogó és simogató szavakat rakosgatsz egymás mellé, mintha habos gyöngyöt fűznél piros selyemszálra és a szál egyszerre elszakad, szétperdül a sok gyöngy — kire gondolsz? “Milyen szép a tenger, Péter!” Ilyenkor én ki vagyok neked és ő ki volt, aki bánt, engem meglop, téged tőlem elrabol? Tudom, hogy milyen illatszert szeretett, érzem a ruhádon és később én is szeretni fogom... Tudom, hogy kötötte a nyakkendőjét, mert ezt a formát szereted rajtam a legjobban, el kei lesnem a szokásait, hogy neked tessem és igy lesz belőlem Péter! A lelked visszaszáll hozzá titkon és betegen, de én meg foglak védeni tőle, melléd állok és nem engedem, hogy téged kifosszon, koldusszegényen a jelened garasaiból kéregessen! Mondd meg ki volt? — Nem! — Ne kelljen nekem is egy levegőemberrel szembeállnom, aki a hátam mögött utánam jár. Hallom a lépéseit, de ha megfordulok, nincsen sehol. — Nem, nem! — Hiszen ha a kezedet fogom, átnyúl a kezemen, ha feléd hajolok, áthajol rajtam, ha kacagsz, keserű emlékeket súg a füledbe, ha sirsz, kinevet, ö a te jókedved, a te bánatod, minden! Mert itt hagyta emlékbe tépett lelkiismeretedet és önvádadat. Mondd, ki volt? — Nem, nem, azért sem! — Letarolt minden, virágot a mezőkről. Persze két marékkai tépte, szórta szét. Az első pompás, szinbuja virágzás az ő ölébe hullott és jöttem én. talán néhány egyszerű, mezei virágot vetettünk ketten, a nap szeretett, kihúzta szárukat a földből, szegény virágok... de az első fakadó bimbók, a harmatosán friss virágszirmok... ezt mind elvitte ő. Az asszony meredt szemmel bámult a férfira, akit most' látott maga előtt először. Tehát ennek is legfölebb az fáj az egészből, hogy ki volt a mezőn a virágban az első. Ab, hogy ő szeretett, csalódhatott is talán, hogy ezért rettenetesen megszenvedett, mit tartozott volna ez reá? És alig folythatta el a -sírását, kemény hangon mondta: — Az fáj neked, hogy ő volt az első? Tehát tudd meg, hogy ő sem toppant közéje leányálmaimnak. Az elsőt, akire te gondolsz, nem szerettem. Soha nem szerettem, esküszöm, hogy már a harmadik volt. A férfi arcán átvillant a diadal. Az elsőn és a harmadikon vett diadala. Azt netr.. — 12 —
