Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-27 / 32. szám
Az étterem. Irta: OSSIP DYMOV* Kényelmes, sőt fényűzéssel berendezett helyiség, villamvilágitás, elegáns bútorok, falfestmények, amelyeken szívesen jár ve gig az emberi tekintet; egész sereg pincér szolgálatkész valamennyi; az asztalok ízlésesen megtérítve. Ebben a helyiségben nem lakik senki. Senki, csak patkányok. Az emberek csak bizonyos időben járnak oda ebben az időben a patkányok elbújnak. De azért nem állnak odébb végleg. Ez: az étterem. A háziasságnak és otthonnak különös formája, amelyet a civilizáció és az egyedüllét teremtett meg. A elektromos lámpák egyenletes világítása melegség nélkül való, ez a hideg fény kígyóhoz hasonlatos, amely az emberek leikébe kúszik be. Ez a fény kirívóbb, élénkebb, minit az otthoni, ezért is feledjük el itt a dolgozó szobánknak kedélyességét, sőt sokban még más szobákat is elfelednek a kedvéért: azt a szobát, amelyben a feleségük várja őket, meg azt, amelyben a gyermekei... Ez az itteni zsibongó zaj egybeolvad és nemsokára már muzsikának tetszik. Az étterem kereskedőknek és szerelmeseknek gyülőhelye. Jubileumokat ünnepelnek itt és pohárköszöntőket mondanak el meghatott hangon, amely azonban megremeg a benső hamisságtól. Ezekben a lakatlan, barátságtalan helyiségekben ünnepelik meg a tizedik, huszadik és huszonötödik évfordulókat. Miért olyan ridegek ezek a helyek? Azt hiszem azért, mert itt nem alszik soha senki. Az ember és a lakása között azért olyan barátságos és meleg a viszony, mert az éjszakai álom sokszorosan megpecsételte. De az étterem, az undorító, különösen nappal. Terméketlen talaj, melyben emberi csira még sohasem vert gyökeret. Az étterem egyik külön helyiségben, amelyet bérbe szoktak adni, egy kis társaság volt együtt. Egy jogász, egy nagyon ismert nevű festő, öt színész, — az egyiknek közülök nagyon hetyke arckifejezése van, — azonkívül néhány vállalkozó és közel az ajtóhoz egy gimnáziumi tanár. A társaság 'csoportokra oszlik. Középütt áll egy asztal, ez a középpont. Több annál: családi tűzhely. A családtagok: idegenek, akik összeverődtek itt néhány órára. És a közös asztalálnál úgy érzik magukat, mintha rokonok lennének. Családtagok . . . Az ablakost függöny takarja el, hogy rajta keresztül ne lehessen látni a csillagos égre. Egész sereg pincér futkos ide-oda a helyiségekben. A vendégeket kímélik a felesleges 'fáradtságtól. Ezért aztán viszont leírhatatlan szeretetreméltósággal csapják be a vendégeket, ott, ahol csak lehet. (*Ossip Dyrn-ov orosz író most New Yorkban van s a Ghetto színházainak legkedveltebb drámaírója.) Most együtt ülnek mindannyian és mind — egyedül vannak. De nemcsak itt, hanem végtelen és felmérhetetlen távolságokban is, mindenütt. Párisban, Pétervárott, New Yorkban, Sydneyben, hogy csak a nagyobbakról szóljak. Aztán meg a kisebb, a vidéki városokban. Ülnek és esznek kisebb és nagyobb, fényűzőbb, vagy nyomorúságosabb éttermekben, ahova mindenki bemehet, mert az mindenkié. Bemennek, mert az unalom és az egyedüllét űzi őket. És ott együtt vannak és mégis egyedül vannak. Orvosok, festők, kereskedők, jogászok, meg foglalkozásnélküli emberek. Százféle a vallásuk. Ezerféle a nemzetiségük. Százezerfélék a nézeteik. És itt mégis együtt vannak. Egyedül. Kiabálás hallszik, nevetés. A kacaj őszinte ugyan, de nem finom. Hosszan tartó és mégsem szivböl fakadó. A villamos fényt valamennyire eltompitja a szivarfüst és ezáltal a világosság közelebb lévőnek tetszik... Mintha a kezüket is kinyújthatnák utána. Az akváriumban álmos 'halak úszkálnak, néha kiemelik a vízből rut és komikus fejüket. A fogadós, ez az ügyes karnagy, nesztelenül jár-kel. Már ő jól kitanulta ezit a szimfóniát. Cigányzene játszik a teremben. A cigányok szomorú nótákat húznak, danájuk belevág az emberek szivébe. Barnaruhás kis lány jár az asztalok között, virágot árul. Nincs nála sok. Néhány rózsa. Azok közül: három sárga, kettő vörös, egy meg fehér. A gimnáziumi tanár, aki közel ült az ajtóhoz, egyszerre csak nagyon elsápadt. A feje lehanyatlott... Eleintén csak kicsit lógatta a fejét, jobboldalt, aztán mind mélyebben és mélyebben előrehajolt. Egyszerre csak lebukott a földre. Ebben a másodpercben mindnyájuk előtt, — még a fogadóst is beleértve, — úgy rémlett, mintha az utca felől valaki hangosan és követelődzőén kopogna az ablakon... Úgy, akár mintha ‘be akarna hatolni ide. A tolakodó! ... Megjegyzendő, hogy az étterem az emeleten volt és így igazán érthetetlen, hogyan kopogtathat valaki kívülről az ablakán. Már ez a kopogtatás is elég rendkívüli volt. Hát még az, hogy a tanár ur, aki még mindig ott fetrengett a padlón, egyáltalán meg se mozdult többé. A pápaszemén át, a villamos lámpák gömbjének árnyéka, mint két könnyelmű és fényes pont rajzolódott a tanár homlokára. Kellemetlen dolog volt. 'Csúnya látvány. Az eddig oly beszédes szemek, most hirtelen némákká lettek, mint a kövek. A poharak nem koccantak többé össze. Foghegyről valaki egy hangos és goromba, cinikus mondatot kockáztatott meg. Aztán a jogász gyengéden megrázta a földön fekvő alakot és így biztatta: — Kelj fel, Wasszia, kelj fel! De bizony Wasszia csak nem kelt föl és a pápaszemének üvegje gúnyosan vigyorgott. Az étterem tulajdonosa dühösen szólitgatta a pincéreit: — Mi lesz? Gyertek már ide, ha mondom! Két pincér odarohant és a karjánál fogták meg Wassziát, rázogatták, úgy hogy a szegényről majdnem lemaradt a kabát. De hát szerencsére a tanári ■egyenruhája volt rajta, az egyenruha pedig, ha mindjárt csak tanári is, mégis egyenruha és az emberben okvetlenül a tisztelet érzését kelti fel az iránt, aki azt a hivatalos ruhát az uniformist viseli. Amikor a társaságbeliek észrevették, hogy a kabát lelóg Wassziáról és ráncokba verődik, sőt felcsúszik és a kabát alól kilátszik a fehérneműje, — nagyon durva fehérnemű volt biz az csak, — akkor egyszerre tisztában voltak vele, hogy Wassz'a meghalt. A zenekar elhallgatott. És hirtelen csak úgy érzett, mintha eltűnt volna a fal, amely az utcától elválasztotta ezt a termet, a villamfényben úszó, pezsgögőzös termet, az akváriummal és a jó buta halakkal. Mintha elsülyedt volna a fal, s eltűntek volna a függönyös ablakok... hideg, fagyos szél süvöltött be a terembe és magával hozta a fekete éjszakát. Jegyzőkönyvet vettek fel a halálesetről, aztán elszállították a holttestet. A vendégek elszéledtek. A fogadós ott állt a küszöbön, kezet szorított azokkal a vendégekkel, akiket különös módon tisztelt és bocsánatot kért tőlük az incidensért. Hogy miért, mi okon? — azt maga se tudta. De úgy érezte, hogy illik. Kell mentegetőznie. Utóbb eloltották a lámpákat és bezárták az ajtókat. A pincérhad is széjjel oszlott. Ütött a patkányok órája. A csúf rágcsálók kimásztak a rejtekhelyeikről és átvették birodalmukat, övék ez a ház... Napközben figyelmesen kihallgatják a beszélgetéseket. Ismerik a vendégeket és búvóhelyükről megfigyelik azoknak minden mozdulatját. Szemükben csillogva tükröződik viszsza a (villamos lámpák fénye. Most együtt voltak mindnyájan, összegyűltek. Jöttek az egyes külön szobákból, a konyhákból, jöttek olyanok is, amelyeket a többiek már rég nem láttak, egy patkány-dédianya, amelynek sok unokája és dédunokája volt. Amikor ezt meglátták, — sánta volt már, öregségére, — a többiek összesúgtak, mert már több, mint másfél esztendeje múlt, hogy legutoljára látták. Valami ünnepélyes alkalommal látták utoljára, akkor, amikor egy tiszt pezsgés palackkal bezúzta egy máskülönben nagyon tehetséges diáknak koponyáját. Azóta nem mutatkozott az öreg anyó. Három patkány a szomszéd házból jött át ide vendégségbe és tisztességgel megkérdezték a háziakat, itt maradhatnak-e? Idegenek voltak ugyan, de nem baj. Hiszen itt ma úgyis rendkívüli összejövetelt tartottak. No, és most az öreg anyó emelt szót. Eleinte reszketett kissé a hangja, de aztán — 13 —
