Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-08-27 / 32. szám

3-Angéla. Irta: KEMÉNY SIMON 1. Bömböltek, pöföglek, szuszogtak, szór­­tyogtak a réztrombiták; sikoltoztak a sí­pok, a flóták vonítottak; a hárfa felbőszítő közönynyel és kitartással utánozta a gar­­galizáló embert, a cinitányér barbár módra csattogott ok nélkül pöfögtek a dobok, zúg­tak, morogtak az üstök, csengett az acél­háromszög; a .finoman faragott kis zene­­bódéban huszonöt ember pokoli munkát vitt végbe; arcuk vörös volt, szemük kidül­ledt,, homlokukon megdagadtak az erek, folyt róluk a verejték és hangtalanul, de leikök legmélyéről szidták az istent, a nyarat és az életet. Fekete frakkjukban szintén káromkodva rohantak a pincérek, dobálták a tányérokat és csapkodták az evőeszközt. Csörömpölt a porcellán, zör gött az ezüst, a vendégek hangosan beszél­tek és ezen a fej fájditó vásári zűrzavaron mint mindent keresztültörő ágyúgolyók zúgtak át néha az ilyen ordítások: — Károly fizetni! — Fizetek, fizetek! — Szivar, három bal! Vastag ételszag feküdt a fényesen kivilá­gított kertre; és mintha mi sem mozdulna, mi sem neszelne körülötte, a vörösbajuszu katonakarmester megfagyott mosolyával, gyönyörű úszó tempókban dirigálta a hires Florodóra-keringőt. Ezt a halk, finom kis dalt, amelyik olyan, mint mikor a nagy hársfa virágának szitáló sárga pora, a virá­gok minden illatát magával vive, arany­lemezekkel 'borítja be a magános kerti-asz­tal gömbölyű lapját. És abban a pillanatban, mikor a dal véget ént s az evéstől csillogó szemű emberek véresre tapsolták a tenyerüket, igy akatva honorálni a katonabandának lóerőben kife­jezhető munkáját, éppen akkor, mikor a karmester elégedetten konstatálta, hogy mégis csak érdemes Magyarországon mű­vészettel foglalkozni s biztatóan intett a tapsolóknak, hogy: — lesz ráadás, Angéla, Pandur Angéla idegesen kapta kezébe a vi­rágait és felugrott. — Nem lehetett itt tovább maradni! Egy elegáns öregur, szó nélkül felállt és a fehérrel terített asztalok között fürgén lépegetett Angéla után. Maros Kálmánnak egyszerre elkeseredett a szájize. Fás tekintettel bámult a távozó nő után, .remélve, hogy csak visszafordul egy pillanatra, ha nem is mosolyog, csak visszatekint. Mikor aztán eltűnt a fehér ru­ha s a nagy, élő rózsákkal díszített lenge­­szélű szalmakalap, egyszerre fejébe szö­kött minden vére, úgy érezte, hogy ör­vénybe került s pokoli sebességgel zuhan egy végtelen mélységbe. Nedves volt a sze­me, amikor távozott s az Angéla asztaláról elvette egy korai őszibarack magját, amely­nek gyümölcsét Angéla ette meg. A konyhában a szakács zsirt ejtett a tűz­helyre és attól kiállhatatlan szaggal telt meg a kert, amelynek levegője különben is büzlött a sör, bor és a sokféle étel szagától s a nők parfümjétől. Amint kitámolygo'tt s a ragyogó világos­ságból a .sötét fák közé ért, egyszerre meg­állt. Behunyta a szemét, mert semmit sem látott és szinte érzéketlenül, távol a testi és lelki öntudat minden megnyilatkozásá­tól, percekig állt egy helyben. Végre elin­dult a kövér gyepen, puha, súlyos lépések­kel. A titokzatos tekintetű nyári éjszaka holdtalan egére nézett, amelynek mély, tiszta kékségén mint csodálatos asszonyi kacagások, tündöklőitek a csillagok. Ott, ahol egy nagy körben szorosan egy­más mellé ültetve a tubarózsák virágza­nak, egy fehér és egy sötét árnyék állott. A .fehér árnyék — Angéla volt — ingerül­ten csapkodta a hosszuszáru rózsákkal a füvet és némán nézett arra, ahol a vendéglő kertje volt. Kálmánnak megcsuklott a térde, mikor meglátta s a keze egy pillanat alatt olyan hideg lett, mint a halottaké. Aztán minden meggondolás nélkül, csak a nyári éjszakák nagy varázslatában, ame­lyek úgy megnagyitják a szív apró bánatait s oly törpévé zsugorítják a nehéz élet tra­gédiáit és nagy bajait, — odalépett Angélá­hoz. — Ezt az asztalon tetszett felejteni... És átnyújtotta neki az őszibarack magját. Rá sem nézett Angélára, aki meglepetésé­ben halkan ifelsikoltott, — sietett Kálmán tovább, csak a .nő finom kezének érintését vitte magával az ő barna kezén... — Mi az? — kérdezte hátul az öregur. — A kis aranyszelencémet felejtettem az asztalon; a pincér utánam hozta. — Angéla ezt hirtelen, idegesen, egy pillanatnyi ha­bozás nélkül mondta. 2. Kálmán ezután három napig nem aludt. Nyilt seb gyanánt égett lelkében ennek az estének az emléke. Az idő mintha megállt volna fölötte, vagy valami földöntúli hata­lom fizikailag kiragadta volna annak a kö­nyörtelen szükségszerűségnek hatalmából, amely másodpercekre, percekre, órákra és napokra osztja a végtelent. Reá nézve meg­szűnt az időlenyügöző hatalma — egy nap? vagy egy perc? — nem tudta, mi ez. Neki a kis órák diszkrét ketyegése és a torony­órák méltóságos ütése egyformán Angéla alakiát hozták magukkal. Három napot töltött egyfolytában első tálálkozásuk helyén, egész napon az estére várva. Imádta az estéket s forró arcukat csókolta, nekik tartogatta könnyeit, melye­ket a nagy, kacagó csillagok sugarai csó­koltak fel az arcáról... És amikor látta, hogy Angéla nem jön, hogy hiába várja, elindult szépen arra, amerre Jakottí, A'z utón — ürügynek — egy gyönyörű .szép mivü hazugságot épített. Remekbe készült hazugság volt ez és félve, óvatosan ment vele az emberek között, mint a cukrász, aki lakodalomra valami nagyszerű tortát visz a fején. Angéla selyemből szőtt kasmír kendőt terített magára hirtelen. Ez a csodásán tar­ka kendő — bordó, sárga, kék, zöld és fe­kete színek különös, bonyolult figurákat al­kottak tüzvörös alapján — nyakától a lába hegyéig ént :s hosszú tüzvörös rojtjai vol­tak. Minden szin, minden fonál, ami ezen a kendőn volt: — élt. Csodálatos volt ez a kendő a sötét szobában és csodálatos volt benne Angéla, akin csak dúsan csipkézett alsószoknya és ing volt. Karjai, amint elöl, a keblén összefogta a kendőt, mezítelenek voltak. Kálmán úgy érezte, hogy leragadt, vagy elveszett a nyelve. A gyönyörűen kieszelt kifogásból egy szót sem tudott elmondani, úgy állt ott vele megalázottan, mint egy zongorázni nem tudó ember egy Liszt-rap­­szodiával. Angéla pedig nevetni kezdett. Tornyosán fésült lágy haja remegett és a nagy kasmir­­kendő lecsúszott .róla, A keserűség, a szégyen, a megalázottság és a düh egyre^másra adták a pofonokat Kálmánnak. Kinosan tekintett körül a szo­bában s egy csöpp fekete asztalon, amelyen parfümös üvegek álltak, meglátta azt az őszibarackmagot... 4-Aztán magán érezte megint Angélának három hosszú, mély tekintetét, amely ott, azon az estén fúródott a szemébe, eszébe jutott, hogy hiszen nem gyerek már, hogy féljen, meggondolta, hogy végre is mi tör­ténhetik vele, átvillant az agyán, hogy az ügy .nehezebb felén — felment egy idegen nő lakására — már túlesett, s végül megint csak azokra a tekintetekre gondolva, im­­m?.r majdnem fesztelenül ült egy karos­székbe és elmosolyodott. — Nagyon meg voltam rökönyödve, de hát nem csoda. És szépen, higgadtan kimagyarázkodott s szája szélén végig ott maradt egy szerény, szerény mosoly, mint egy állandó bocsá­natkérés. A közömbös szavak lassankint elmaradoztak és ajkán megjelentek a nyári éjszakák szerelmes, meleg szavai. ÉN. Rohan lihegve, dübörögve A súlyos, nagy vasszörnyeteg Az ablakból vidám mosollyal Boldog utasok intenek. Rohan villámos gyorsasággal Magas szeszélyes utakon Okádva füst — meg szikra tengert Bömbölve, zúgva megy vakon. Az ut szegélyen roskadottan, Fáradtan, busán lejtenek Az állomásokról lekéső, örök-gyalogló emberek... — 12 —

Next

/
Thumbnails
Contents