Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-27 / 32. szám
3-Angéla. Irta: KEMÉNY SIMON 1. Bömböltek, pöföglek, szuszogtak, szórtyogtak a réztrombiták; sikoltoztak a sípok, a flóták vonítottak; a hárfa felbőszítő közönynyel és kitartással utánozta a gargalizáló embert, a cinitányér barbár módra csattogott ok nélkül pöfögtek a dobok, zúgtak, morogtak az üstök, csengett az acélháromszög; a .finoman faragott kis zenebódéban huszonöt ember pokoli munkát vitt végbe; arcuk vörös volt, szemük kidülledt,, homlokukon megdagadtak az erek, folyt róluk a verejték és hangtalanul, de leikök legmélyéről szidták az istent, a nyarat és az életet. Fekete frakkjukban szintén káromkodva rohantak a pincérek, dobálták a tányérokat és csapkodták az evőeszközt. Csörömpölt a porcellán, zör gött az ezüst, a vendégek hangosan beszéltek és ezen a fej fájditó vásári zűrzavaron mint mindent keresztültörő ágyúgolyók zúgtak át néha az ilyen ordítások: — Károly fizetni! — Fizetek, fizetek! — Szivar, három bal! Vastag ételszag feküdt a fényesen kivilágított kertre; és mintha mi sem mozdulna, mi sem neszelne körülötte, a vörösbajuszu katonakarmester megfagyott mosolyával, gyönyörű úszó tempókban dirigálta a hires Florodóra-keringőt. Ezt a halk, finom kis dalt, amelyik olyan, mint mikor a nagy hársfa virágának szitáló sárga pora, a virágok minden illatát magával vive, aranylemezekkel 'borítja be a magános kerti-asztal gömbölyű lapját. És abban a pillanatban, mikor a dal véget ént s az evéstől csillogó szemű emberek véresre tapsolták a tenyerüket, igy akatva honorálni a katonabandának lóerőben kifejezhető munkáját, éppen akkor, mikor a karmester elégedetten konstatálta, hogy mégis csak érdemes Magyarországon művészettel foglalkozni s biztatóan intett a tapsolóknak, hogy: — lesz ráadás, Angéla, Pandur Angéla idegesen kapta kezébe a virágait és felugrott. — Nem lehetett itt tovább maradni! Egy elegáns öregur, szó nélkül felállt és a fehérrel terített asztalok között fürgén lépegetett Angéla után. Maros Kálmánnak egyszerre elkeseredett a szájize. Fás tekintettel bámult a távozó nő után, .remélve, hogy csak visszafordul egy pillanatra, ha nem is mosolyog, csak visszatekint. Mikor aztán eltűnt a fehér ruha s a nagy, élő rózsákkal díszített lengeszélű szalmakalap, egyszerre fejébe szökött minden vére, úgy érezte, hogy örvénybe került s pokoli sebességgel zuhan egy végtelen mélységbe. Nedves volt a szeme, amikor távozott s az Angéla asztaláról elvette egy korai őszibarack magját, amelynek gyümölcsét Angéla ette meg. A konyhában a szakács zsirt ejtett a tűzhelyre és attól kiállhatatlan szaggal telt meg a kert, amelynek levegője különben is büzlött a sör, bor és a sokféle étel szagától s a nők parfümjétől. Amint kitámolygo'tt s a ragyogó világosságból a .sötét fák közé ért, egyszerre megállt. Behunyta a szemét, mert semmit sem látott és szinte érzéketlenül, távol a testi és lelki öntudat minden megnyilatkozásától, percekig állt egy helyben. Végre elindult a kövér gyepen, puha, súlyos lépésekkel. A titokzatos tekintetű nyári éjszaka holdtalan egére nézett, amelynek mély, tiszta kékségén mint csodálatos asszonyi kacagások, tündöklőitek a csillagok. Ott, ahol egy nagy körben szorosan egymás mellé ültetve a tubarózsák virágzanak, egy fehér és egy sötét árnyék állott. A .fehér árnyék — Angéla volt — ingerülten csapkodta a hosszuszáru rózsákkal a füvet és némán nézett arra, ahol a vendéglő kertje volt. Kálmánnak megcsuklott a térde, mikor meglátta s a keze egy pillanat alatt olyan hideg lett, mint a halottaké. Aztán minden meggondolás nélkül, csak a nyári éjszakák nagy varázslatában, amelyek úgy megnagyitják a szív apró bánatait s oly törpévé zsugorítják a nehéz élet tragédiáit és nagy bajait, — odalépett Angélához. — Ezt az asztalon tetszett felejteni... És átnyújtotta neki az őszibarack magját. Rá sem nézett Angélára, aki meglepetésében halkan ifelsikoltott, — sietett Kálmán tovább, csak a .nő finom kezének érintését vitte magával az ő barna kezén... — Mi az? — kérdezte hátul az öregur. — A kis aranyszelencémet felejtettem az asztalon; a pincér utánam hozta. — Angéla ezt hirtelen, idegesen, egy pillanatnyi habozás nélkül mondta. 2. Kálmán ezután három napig nem aludt. Nyilt seb gyanánt égett lelkében ennek az estének az emléke. Az idő mintha megállt volna fölötte, vagy valami földöntúli hatalom fizikailag kiragadta volna annak a könyörtelen szükségszerűségnek hatalmából, amely másodpercekre, percekre, órákra és napokra osztja a végtelent. Reá nézve megszűnt az időlenyügöző hatalma — egy nap? vagy egy perc? — nem tudta, mi ez. Neki a kis órák diszkrét ketyegése és a toronyórák méltóságos ütése egyformán Angéla alakiát hozták magukkal. Három napot töltött egyfolytában első tálálkozásuk helyén, egész napon az estére várva. Imádta az estéket s forró arcukat csókolta, nekik tartogatta könnyeit, melyeket a nagy, kacagó csillagok sugarai csókoltak fel az arcáról... És amikor látta, hogy Angéla nem jön, hogy hiába várja, elindult szépen arra, amerre Jakottí, A'z utón — ürügynek — egy gyönyörű .szép mivü hazugságot épített. Remekbe készült hazugság volt ez és félve, óvatosan ment vele az emberek között, mint a cukrász, aki lakodalomra valami nagyszerű tortát visz a fején. Angéla selyemből szőtt kasmír kendőt terített magára hirtelen. Ez a csodásán tarka kendő — bordó, sárga, kék, zöld és fekete színek különös, bonyolult figurákat alkottak tüzvörös alapján — nyakától a lába hegyéig ént :s hosszú tüzvörös rojtjai voltak. Minden szin, minden fonál, ami ezen a kendőn volt: — élt. Csodálatos volt ez a kendő a sötét szobában és csodálatos volt benne Angéla, akin csak dúsan csipkézett alsószoknya és ing volt. Karjai, amint elöl, a keblén összefogta a kendőt, mezítelenek voltak. Kálmán úgy érezte, hogy leragadt, vagy elveszett a nyelve. A gyönyörűen kieszelt kifogásból egy szót sem tudott elmondani, úgy állt ott vele megalázottan, mint egy zongorázni nem tudó ember egy Liszt-rapszodiával. Angéla pedig nevetni kezdett. Tornyosán fésült lágy haja remegett és a nagy kasmirkendő lecsúszott .róla, A keserűség, a szégyen, a megalázottság és a düh egyre^másra adták a pofonokat Kálmánnak. Kinosan tekintett körül a szobában s egy csöpp fekete asztalon, amelyen parfümös üvegek álltak, meglátta azt az őszibarackmagot... 4-Aztán magán érezte megint Angélának három hosszú, mély tekintetét, amely ott, azon az estén fúródott a szemébe, eszébe jutott, hogy hiszen nem gyerek már, hogy féljen, meggondolta, hogy végre is mi történhetik vele, átvillant az agyán, hogy az ügy .nehezebb felén — felment egy idegen nő lakására — már túlesett, s végül megint csak azokra a tekintetekre gondolva, imm?.r majdnem fesztelenül ült egy karosszékbe és elmosolyodott. — Nagyon meg voltam rökönyödve, de hát nem csoda. És szépen, higgadtan kimagyarázkodott s szája szélén végig ott maradt egy szerény, szerény mosoly, mint egy állandó bocsánatkérés. A közömbös szavak lassankint elmaradoztak és ajkán megjelentek a nyári éjszakák szerelmes, meleg szavai. ÉN. Rohan lihegve, dübörögve A súlyos, nagy vasszörnyeteg Az ablakból vidám mosollyal Boldog utasok intenek. Rohan villámos gyorsasággal Magas szeszélyes utakon Okádva füst — meg szikra tengert Bömbölve, zúgva megy vakon. Az ut szegélyen roskadottan, Fáradtan, busán lejtenek Az állomásokról lekéső, örök-gyalogló emberek... — 12 —
