Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-20 / 31. szám
A kőműves fia. A temetőből jöttek vissza -s a kőmives fia, akinek az apját temették el, azon gondolkodott, hogy ki lakhatik most »mélyebben a föld alatt: ő'k-e, a külváros egy»ik hatalmas palotájának a pincéjében, vagy a halott a sírjában? Úgy találta, hogy az apja ezentúl közelebb lesz a naphoz, mint eddig volt, amig hónapokat keresztül feküdt fenyőfa ágyában, sorvasztó betegséggel, lenit a nyirkos pincében. Mégse tudta megállni, hogy egy-egy könny ki ne szivárogják a »szeméből. Aki a pincében lakik, annak olyan szomorú »is a napsütés, a verőfény... Legkedveltebb emlékei a pince világába sodorták gondolatait. Gyermekálmait ott alkotta meg »fülledt éjszakákon; s a legelső könnyei is a penészes »földre hullottak. A palotának, amely alatt laktak, két lépcsője volt. A főlépcső, »meg a hátsó lépcső. Amarra még -csak nézni is alig mert: vörös márvány alkotta »s díszes vaskorlát kúszott fel az emletekig, egy-egy sarkában pedig üres szemű, félig »mezítelen bronzszobrok voltak, magasra emelt kezükben ércfáklyát tartva, amely esiti időben a hold fényével világított. A lépcsőit, az első emeletig, vörös szőnyeg futotta be, »amit minden fokon fényes rézrudacska szoritott a márványra. A hátsó lépcső nem volt ilyen szép -s azon ő is följárhatött. Amaz »szög' letekben emelkedett magasra, emez, pedig szűk és szédítő csigavonalban vonult föl egész a padlás fekete vasajtajáig. A palota szép volt kivül is. Ragyogó kupolája volt, aranygombbal a hegyében. Fényes ablakaival olyan volt, »mint egy barna uj ruha, amin gyöngyházgombok csillognak. A pincelakásoknak csupán »a fekete rácsablakai látszottak s a komor barna falak egészen a földre Szorították. A gyöngyházgo»mbfényü ablakokba besütött a nap, a pince fekete rácsablakaiból pedig dohos párák szálltak ki. Nyugalmas tavaszi idő volt a »temetés napján, vagyis azon a napon, amikor »a kőművest a “közös” -sirból átvitték egy magános sírba, hogy aztán évek múlván megint egy másik -közös sírba, ves-slék. A halottak mind külön lakást kapnak, még akkor is, ha életükben nem szokhattak ahhoz, hogy ne »másokkal lakjanak együtt. A kőműves özvegyén a rendes, hétköznapi kék ruha volt, csak a fejét kötötte be egy fekete -selyemkendővel, aminek rojtjai is voltak -s ezért »az nagyon »tetszett a fiúnak. Amikor haza érkeztek az özvegyaszszony »megállóit a kapunál s neki dűlve az egyik szögletben álló márványalakzatnak, síirni kezdett. Jól esett neki a »sirás. Amikor kisírta megmaradt könnyeit, oda vonta magához a gyereket. — Fiam, -látod ez;t -a gyönyörű palotát? — ezt a te szegény apád építette... Te »még nem »voltál akkor; csak ő, -meg én. Emlékszem, hiszen még alig múlt »tíz esztendeje, itt melegeitte ezeket »a márványokat. Fiam, nagyon erős -ember volt a >te apád. Más ember me'gszakadt volna alatta. Ezt a nagy követ is, ahova mo-st rásimulok, fiam, azt is az apád építette ide... Csókold meg, fiam! Ebben a vakolatban »a )te apád verejtéke van... egészen »föl a kupoláig. A gyermek figyelmesen hallgatta anyját. Pillantását -fölvetette a kupolára, amelynek pikkelyei fény,lettek, mint a 'szivárványszínre égetett acél. Úgy érezte, -mintha az övé volna az egész palota, fényes ablakaival, -hideg márványszobraival. — Még a pincéj-ét építették -fiam, amikor megismerkedtem apáddal. Én adogattam a kezébe a »téglát... Mindig kiméit; amikor roskadoztam a teher alatt, elébem sietett s amit én két kézzel, ölemben alig bírtam, ö fél-kézzel emelte magához. A karja -olyan izmos volt, -mint ennek a kőszobornak a karjia. Fiam, sokszor pedig olyan -puha volt, »mint a kalács friss -bele... A fiúcska maga elé szögezte a szemét. Elmélyedt az anyai beszéden. — Hogy-bogy nem, »mikor már az emeletet építgették, azt kérdezte tőlem, hogy az övé akarok-e lenni ? Fiam, pedig akkor már szivemmel, telkemmel az övé is voltam... Azt mondta, hogy mire fölépítik a palota fényes kupoláját, lesz annyi pénzünk, hogy a pincelakásokból kibéreljünk egy kis fészket. Úgy is lett. Amire arra a pompás kupolára rátették azt a ragyogó aranygombot, mi együtt éldegéltünk oda lent. — Ugy-e, akkor már én is »megvoltam, anyám* — Ott születtél a »pincelakásban, fiam. Onnan járt el apád »más palotákat építeni. Mindig hatalmas »és »fényes palotákat épített. Gyönyör volt nézni is. Egyszer azonban, szegény, köhögni kezdett és fonnyadtak a tagjai. Enni wem evett, inni nem ivott. Csak fonnyadt »és köhögött. Sokáig húzta, de tudtam, hogy meg fog halni... Hiszen, ezzel végződik minden. A paloták azonban megmaradtak, fiam! A fényesség örök s ráboruló sötétség csak annyi, mint a gyémánitos ékszernek a feketebárs-onyos -skatulya: óvja, takargatja... Csak annyi. — És »most ki épít »majd palotákat, anyám?... Az özvegyasszony »vegigpillantott »a házsoron. Elgondolkodott. — Most már nem lesz több palota a világon, ugy-e! — mondogatta a a kőműves fia. — Édes apám tudott csa»k ilyen -magas palotákat építeni, fényes tornyokkal, »mert ő volt a -legerősebb -ember! Ugy-e, ilyen kőembert félkézzel is »fölemelt! Az anya megsimogatta f»ia homlokát és a gömbölyű, sápadt arcát. — Fiam, te építesz majd palotákat! Kezedbe veszed apád csákányát, amelyik tiszta acélból való s töröd, idomítod vele a köveket; »téglát, márványt, ahogy jön. A te karod is -erős lesz! Alaktalan kősziklából szép, »fényes emiberalakot metszel ki s mii* lió téglát egymás hegyébe raksz, míg pa-A VILLAMOS-SZT RÁJK VEZETŐI. Balról-jobbra: Wm. D. Mahon, a villamos alkalmazottak uniójának elnöke. L. D. Fridiger, a Unió ügyvédje. P. J. O’Brien, 5-ik alelnök. Wm. B. Fitzgerald, a unió főszervezője. — 12 —
