Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-20 / 31. szám
lota nem lesz belőlük... A kemény márvány itüzsaikrákat izzad ki magából — mint amikor apád ütötte rá a csákányát, — ha munkába veszed. De belecsurog a te verejtéked is a vakolatba fiam s fáradtan jössz majd haza te is, hűvös pinceakásodba alkonyaikor. .. A gyermek fölemelte a fejét s szilajon villogott a szeme. Már rég a szivén nehezedett valami s az előtört most belőle. — Anyám, mondd, mért nem épített az én apám minden palotára még egy emeletet,, hogy ne kellett volna pincéket ásni? Minek ástak bele szobákat a földbe, anyám, amikor könnyebb azt a levegőbe építeni, mert ott több hely van? Mert nem jött az eszébe az én szegény apámnak?... Az özvegyasszony szomorúan hallgatta a fiát s nem szólt semmit. — Az az asszony, aki mi mellettünk la^ kik, — beszélt tovább a kőműves fia — azt mondta, hogy az apám azért halt meg, mert a föld alatt laktunk, ahol mindig viz csurog ki a falból... Anyám, én nem építek majd ilyen palotákat, hanem avval a csákánynyal, ami odahaza maradt, lerombolom azokat a nagy épületeket, amiket apám épített. Ott kezdem el a fényes kupolánál és folytatom fönt, az emeleten, ahol az az asszony lakik, akinek olyan szép fehér arca van, mint a porcellán s akinek olyan piros mindig az ajka mint a cseresznye, mert a nap mindig rája sütött. Lerombolok, anyám mindent! Ezeket a fényes márványembereket, amik olyan hidegen néznek és azokat a kőrózsákat, amik az ablakok fölött domborodnak koszorú gyanánt... Mindent lerombolok, csupán a pincelakásokat hagyom meg mindenütt. Azt akarom, hogy az egész világ pincelakás legyen s oda vesse fényét a nap, hogy ne legyen benne mindig sötétség. Anyám, azt akarom hogy te arcod se legyen teli barázdával és ne legyen mindig olyan szürke, mint a száraz kenyerünk. Azt akarom, hogy neked is porcelánarcod legyen és hogy a te ajkad is pirosodjon, minit az érett cseresznye... A kőműves özvegye tenyerébe temette arcát és zokogott. K. N. Két ember. i. Az asszony felállt a helyéről. Félrevonta az ablakon a fehér csipkefüggönyt, aztán halvány mosollyal a szeme körül, visszatért a férfi mellé, aki szótlanul ült a puha szőnyeggel leteritett díványon. A téli nap — melegség nélkül való, életnélküli világosság — gyönge fénynyel szűrődött be az ablakon; szürke, majdnem színtelen palástja ráborult az ember nagy, barna fejére, aki egyszerre csöndesen ráemelte szemét az aszszonyra s amikor megszólalt, az öntudatlan lenézésnek mintha halvány árnyalata csendült volna meg a hangjában. — Fél? — mondotta. — A világ... — szólt az asszony — figyel; a más becsületére, a más hírére szomjas világ tudja, hogy e pillanatban maga egyedül van velem. — A világ?... Az a három ifjú, de öreg szivü asszonyság, akik a szomszéd lakásban kávé fölött tracsolnak? Ezek a biró, ezek az erköclsös csősz mi fölöttünk?... II. Csönd. Az asszony, meg az ember szótlanul nézik egymást. Mind a kettő fiatal, egészségtől duzzadó, rátermett az élet örömeire. Az ember arcán csöndesen kiigyulnak tiszta indulatának a tüzrózsái, a vére tüzes hullámokban csapkod íbenne. Igaz, őszinte minden vonal az arcán; széles, tiszta, homlokán látszik, íhogy ámításra, hazugságra képtelen. Az asszony szép és gazdag, tele osztályának zagyva, képtelen gondolkodásával, belebotlott valahol ebbe az emberbe, aki alulról jött fölfelé; hazugságtól, piszkos ámításoktól szűz világból hozván magával erőt, nagy érzéseket... belebotlott ebbe az emberbe s megállott mellette; boldogan, de titkolva az érzéseit, játszva a nyeglét, a közönyöset, sütkérezik az előtte ismeretlen, ősi szenvedélyek tüzében. A csönd, kínos, mind a kettőre sorvasztó, nehéz súllyal nehezedik. Az ember szól: Látom maga ámitja önmagát. Hiszen velem együtt érez, mégis miért hazudik? nekem, aki (belátok a leikébe? Nem tud szabadulni ettől a képmutatástól'; megcsufolja vele önmagát, bemocskolja mindazt ami életre kelt benne és rászórja lelkére az előítéletek szemetjét. Az asszony egy pillanatig úgy néz az emberre, mintha nem értené, de lassan világosodni kezdenek előtte annak a gondolatai s gyöngülni kezd benne a hazudozó komédiázás. De az uram... mondja s fáradtan keresi a szavakat az uram... Az, az, az ura; ismerem, alpári, ügyes pénzszerző. Persze, az ura. Törvényes, szent fogadalmak kötik hozzá és most itt áll maga fölött a polgári morál szörnyszülöttje, az utálatos vigyorgó pofáju csősz: a hitvesi hűség. Ügyes, szigorú bakter. Az ura bátran él és szeretkezik mellette a súlyos pénzű szerelmi piacokon. .És maga... Az asszony félbeszakította: És én?... Hát ha engednék az érzéseimnek és mennék maga után... Egy kicsit vívódott magával s pillanatnyi hallgatás után mondotta: ... mit nyújthat maga nekem? Mit? Az ember arcát elöntötte a szomorúság; szótlanul fölállt s az ablakhoz lépett. Az udvar, e keskeny, mély kút csöndes volt; a napfény a háztetőkön világított már s az emeleteken barna árnyékok imbolyogtak, az ember tele volt keserűséggel. Látta, hogy az aszszonyt megrontotta az ura gazdagsága. Közéjük állt vigyorgó pofával az aranyszemü állat: a csömörrel teljes jólét, a kacagó ördög: a nagy pénzek halmaza; százujju markukat rászorították az asszony lelkére, megbénították az erejét, megmételyezték az ős természet nagy érzéseit s ezek hervad— 13 — tan, gyászos csüggedéssel várják kimúlásukat, érezte, hogy az ő lelkének, az ő szenvedélyének, igaz, nagy szerelmének a lángja sem tudja fölégetni az Aranynak az asszony lelkét övező mocskos páncélját. Igaza van, mondta végre, mit nyújthatok én?... Nekem nincs pénzem, ha volna, talán most nem tapasztalnám annyi keserűséggel a pénz szerepének ezt az uj formáját a maguk szent házaséletében. Ez nem szemrehányás; nem is vádolom, de ne haragudjék, ha fájdalommal látom a maga megnyomorított lelkét. Maga nem élbzi ezt, de nekem gyötrelem, nekem égő kin mindez a szomorú fölfedezés. III. Fogta a kalapját és az ajtó felé indult. Az asszony fölállt, utána ment. A fejében kavarogtak, torlódva kergették egymást az ember szavai s lázzal borították be a szivét. Egyszerre megpihent minden a fejében, megkönynyebbült a lelke. Az ember mellé lépett, a lelkében hirtelen föllángoló, hatalmas érzés hajtotta. Behunyta a szemét és mély sóhajtással a karjaiba borult. Künn az udvaron szürke homály, téli alkonyati ködök szállanak le a magasságból s nesztelen, kósza árnyak suhannak el az ablak előtt. Az aszszony hirtelen fölijedt. Istenem — mon dotta — s az arca elfehéredett, ha az uram megtudja... mi lesz, ha az uram megtudja? Vége... a gyémántjaimról örökre lemondhatok... Csönd. .. Az ember kinyitotta az ajtót s nesztelenül kiment. Nem is köszönt. Várnai Dániel. Akinek hatalma van arra, hogy saját érdekei szerint adhatja és veheti el a kenyeret, az az élet és a halál ura. Herron. »
