Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-20 / 31. szám
ból csak a legfigyelemreméltóbbakra terjeszkedhetünk ki. Első sorban az a nézet érdekel itt 'bennünket, amely a probléma megoldását abban látja, hogy ki óhajtja mutatni azt a viszonyt általában, melyben az egyes társadalmakban a gazdasági és politiki mozgalom egymáshoz áll. Ez a nézet, a Szabó Ervin nézete következőleg veti tel a kérdést: “Vájjon egyenlő gazdasági viszonyok nem szülnek-e egyforma társadalmi, politikai és kulturális állapotokat?” A felelet pedig ez:... “Ha el is ismerjük a nemzeti és egyéb sajátosságoknak nagy szerepét a társadalmi fejlődésben, azonos jelenségeknek közös okra visszavezetése egyenesen tudományos szükségesség.” A kérdésnek ilyetén feltevésére pedig az a tény indította Szabó Ervint, hogy a “gazdaságilag sokkal kevésbé 'fejlett országokban régen létezik erős szocialista mozgalom, másokban gazdasági fejlődésük sokkal koraibb fokán lépett föl, ellenben Angliában és az Egyesült-Államokban, amelyekben az ipari kapitalizmus és a nagyüzem jóval megelőzte az európai kontinens gazdasági fejlődésiét, eddigelé csupán gazdasági munkásmozgalom létezett.” E probléma megoldását pedig abban látja, hogy ott, ‘:ahol a burzsoázia maga teremtette meg gazdasági érdekeinek és társadalmi érvényesülésének politikai eszközeit, ottan nem fejlődött ki a szocializmus .. . ellenben mindenütt, ahol a burzsoázia bármiféle okból nem teremtette meg a maga idején a politikai demokráciát,... a gazdasági osztályként való kialakulásában akadályozott munkásságra háramlott a feladat, hogy a burzsoázia politikai hivatását teljesítse.” Vagyis a polgári demokrácia kifejlődése előmozditólag hatott a szakszervezetekre, melyben a munkásság mint gazdasági osztály tömörült, ellenben gátlólag hatott a szociáldemokrácia kifejlődésére és viszont ott, ahol a polgári demokrácia nem fejlődött ki, ott ennek politikai hivatását a szociáldemokrácia vette át és részben meg is valósította. Amilyen plauzibilisnek tetszik ez a feltevés az angol és amerikai viszonyok szemlélete alapján, annyira aggályossá teszik azt a polgári demokrácia csúcspontján álló országnak: Svájcnak a viszonyai. Ez az ország már rég megvalósította azokat a követelményeket, amelyeket a modern demokrácia felállít, az egyetlen ország, mely a direkt néptörvényhozást, a szocialista pártprogrammok egy nagyon fontos pontját a referendumot intézményileg megvalósította és általában a polgári társadalomban elérhető legmagasabb fokú demkráciát juttatja érvényre. A népuralom elvének oly kifejlődésével találkozunk itt, melyben a polgári és szociáldemokrácia között összes kvantitatív .külöbbségek megszűnnek [s csupán az a nagy kvalitatív különbség áll még fenn, melyet csak a mai gazdasági struktúrának, a kapitalista társadalomnak megszüntetése oldhat fel s melyet a termelőeszközök feletti magántulajdon tesz lehetővé. S mégis mit tapasztalunk Svájcban- Azt, hogy a szocializmus jóval erősebb, mint a szakszervezeti mozgalom, jóllehet minda kettő, az általános gazdasági és társadalmi fejlődésnek megfelelőleg, magas fokon áll. Az osztályérdeknek, az osztályellentéteknek ténye s e tény felismerése vezette a demokratikus politika dacára is, mint másutt, úgy Svájcban is, az osztályharc alapjára s a szociáldemokrácia karjaiba a munkásságot: “Miután saját -testén tapasztalta, hogy a formális egyenlőség, melyet a demokrácia teremt, nem nyújthat védelmet a szociális elnyomás és amaz ezerszeres igazságtalanság és nyomor ellenben, mely azt nyomon követi”. (Lang: Der Sozializmus in der Schweiz.) Ha tehát a demokrácia ama nagy kifejlődése mellett, mellyel Svájcban találkozunk, a szociáldemokrácia olyan fellendülését látjuk: úgy ép oly kevéssé állíthatjuk, hogy a polgári demokrácia gátlólag hat a szociáldemokráciára, mint ahogy oly országokban, hol a feudalizmus maradványait a szociáldemokrácia kénytelen radikális burzsoázia hiányában eltakarítani, nem tekinthető ez “idegen ügynek” a munkásságra nézve. Hogy pedig a szociáldemokrácia útja nem a polgári demokrácia útja, azt megint Svájc bizonyítja, hol utóbbi mindent megvalósított, mit csak megvalósíthatott és mégis ott látjuk a szociáldemokráciát az állami élet minden terén: kormányban, bírói székben, államban, kantonban, községben, sőt egyházban is, mint a munkásság politikai érdekeinek képviseletét. És igy az a konzekvencia, mit Szabó Ervin a szocializmus jövője tekintetében levon, hogy t. i. “megkezdődik a munkásosztály harca nemcsak gazdasági kialakulásáért és érvényesüléséért többé; hanem összes egyéb saját különleges helyzetéből fakadó érdekeiért: a társadalomnak a maga képére alakításáért” akképen volna módosítható, hogy megkezdődik a tiszta osztályharc proletáriátus és burzsoázia között és előbbi -felszabadul az alól, hogy a polgári társadalmon belül még tengődő feudalisztikus elemekkel is kénytelen legyen küzdeni. Igen figyelemreméltók Hillmann fejtegetései is a jövendő fejlődés tekintetében. Szerinte a politikai párt az elv hordozója, a szakszervezeti tevékenység a gyakorlat irányitója a munkásmozgalomban. A szakszervezeti mozgalom negyedik rend történeti hivatásának úttörője, a politikai mozgalom a szövetkezeti munka elvének -hordozója. A politikai hatalom elérése szigorúan a gazdasági hatalom meghódításától függ. Valamely osztály gazdasági hatalma a fejlődés egy bizonyos fokán politikai hatalomba csap át. “A történelem tanítja, — úgymond — hogy a céhszervezet megbízható kulcs volt a kézművesek kezében a községben és tanácsban viselt hivatalaikhoz; hogy a polgárság győzelmének az államban utat tört és hogy a jelenkor szakszervezeteinek és munkáspártjának hasonló, ha nem magasabb feladat jut, mint középkori elődjeiknek.” Bármily helyesek is azon következtetések, melyekre a fenti felfogások jutottak, úgy mégis azt hiszem, nem ott fogják meg a párt és szakszervezet viszonyának kérdését, ahol kell. Kifejtett nezetem szerint az az egységes alap, honnan ki kell indulnunk a kapitalista tulajdoni rend, melynek két összetevője az anarchisztikus termelés és az individuális jövedelemeloszlás ellen irányul a munkásmozgalom két ága is, a szindikalizmus és a szocializmus. Ahol egy arányosabb jövedelemeloszlás — persze csak mennyiségileg — a polgári társadalom keretein belül már megvalósult, ami a nagyobb munkabérekben jut kifejezésre: ott nem fejlődött ki a jövedelemeloszlást minőségileg is átalakító szocializmus, csupán az anarchisztikus termelést alkotmányosabb alapokra fektető szakszervezeti mozgalom. Hogy pedig az egyenletesebb jövedelemeloszlásra, a magasabb munkabérekre nem a kifejlődött polgári demokrácia vezetett, hanem épen a proletáriátus mindinkább erősbülö gazdasági szervezkedése volt az, ami a szembenálló, avult politikai formákat szétrepesztette, arra épen Angliának munkásmozgalmai tanítanak meg bennünket. Ahol szociáldemokrácia hiján állott be ez a munkabéremelés, ott az a kapitalizmus tultengéséböl eredő reakciónak az eredménye volt, aniinthog> mindenütt, ahol a szociáldemokrácia még jelentéktelen s csak a szakszervezeti mozgalom erős, ott nagyok a munkabérek. Bizonyítják ezt az egész problémára nézve nagy szerepet játszó angol és amerikai viszonyok, s ennek ad voltaképen Sombrat is kifejezést, amidőn azt mondja, hogy a “roastbeef és applepie miatt minden szocialisztikus u'tópia 'szégyent vallott az Egyesült Államokban”. Minthogy pedig a bevándorlás s a terra libera csökkenése folytán a jövedelemeloszlás mind kedvezőtlenebbé alakul, a 'szocializmusnak iaz Egyesült Államokban már a jövő emberöltőben is nagy jövője van. Látnivaló tehát, miért oly kicsi a szocializmus jelenleg az Egyesült Államokban és Angliában sí miiért van nagy mozgalom Németországban, Ausztriában és Magyarországon. Az elmondottakból szükségképpen következik, hogy a jövedelemeloszlásban beálló változások irányadók a szocalizmus fejlődése tekintetében. Ezt a törvényszerűséget megerősítik a statisztika adatai is. Ha ugyanis, két oly államnak a jövedelemeloszlási viszonyait hasonlítjuk össze, melyek egyikében a politikai mozgalom nagy, másikában a szakszervezeti mozgaom áll magas .fokon, úgy igazolva látjuk, hogy a nemzeti jövedelemnek nagyobb hányada esik a munkabérekre az utóbbi országban, mint az előbbiben. VÉGE.