Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
1916. január 23. ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 5. oldal SZILÁNKOK Irta : ÉBER LÁSZLÓ. Vér és láng. AZ acélkohók környékén sok ezer rabszolgában elfogyott a baromi béketűrés és a súlyos kezekből kirepült a nehéz szerszám. A zakatoló gépek sistergő moraja elhalt, a kohók, olvasztók, hámorok tüzét elfojtotta az éhség; nem dolgoznak a rabok. Nincs, aki etesse a kemencéket, aki mozgassa a kalapácsot, aki megindítsa a lenditő kereket... Megállt az élet a gyárakban... Ezernyi tömeg fejébe szállt az eddig elfojtott, lázongó keserűség és a dolgos kezek lecsapták a munka eszközeit. Az egyszerű emberek arra eszméltek egy nap, hogy a darab kenyér, amelyet százszoros erőért dobtak oda nekik, nagyobb is lehetne és az asszonyaik, gyermekeik melegebb ruhában is járhatnának... Összesúgtak és megértették egymást. Elő a szóval! Öntudatosan odaálltak a pénz, erő és hatalom fösvény urai elé és követeltek... Nem könyörögtek, hanem követeltek: egy darabka kenyérrel, egy szál ruhával többet... — Nem adunk semmit! — volt a rideg válasz. Az ezrek belátták, hogy csak a nyomorult szolgának szólhat ez a kemény elutasítás és elhatározták, hogy emberek lesznek. Hadd lássák, ki indítja meg a gépeket, ha ők félreállnak, ki gyújtja föl a kazánokban a tüzet, ha ők nem dolgoznak?... És kitört a sztrájk. Ezernyi gondolkodó, eszmélő szegény ördög harapott utolsót a szűk kenyérből, amely egyik este asztalukon volt és másnap már nem dolgozott. — Nagyobb kenyérdarabot nekünk! ■— volt a követelés. És jött rá a válasz. A gazdag gyárosok az alvilág söpredékét, a becstelenség lovagjait, a véreskezü hóhérok fatty ukölykeit uszították a munkásokra, a kiuzsorázott acélgyári munkásokra. És fellobbant a tűz, magasba csapott a láng... Az utcák, házsorok lobogva égtek s a tűz vészes hullámai elsöpörték az életet egy nagy város feléről... Sötét, bujkáló banditák surranva lopózkodtak a tömeg közé és elszórták az üszköt a házak tömegére és amikor égfelé tört a veszedelem, mint a lesbenálló vadász, rátörtek a gyilkoló fegyverrel a munkásokra. — Gyújtogatnak a sztrájkolok! ■=— ordítozták az elszabadult bérgyilkosok! A munkások gyújtogatnak! — hörögték a vérszomjas acélbárók és megindult a gyilkolás... Hörgő emberek vére piroslott a havon. A sebesültek rémes ordításába beledörögtek a banditák fegyverei. A legyilkolt férfiak közé asszonyok is hulltak a földre és folyt a hajsza, vér és láng közepette... Munkásvért ivott a föld. Miért?... Munkás-rabszolgák nagyobb kenyeret kértek. Ezért. A pádon... A HARAGOS tenger hideg hullámokat ver a dipó kikövezett partjához ; a park, amely hóval van födve, csupasz fáival, a pusztaság, elhagyatottság szorongó érzését ébreszti a pádon ülő alakban, aki vékony köpenyegében, nyárias ruhájában, gyűrött kalapjával a fején, félig elfordulva a világváros felhőkarcolóit , gyárait, műhelyeit nézi. Az égig érő hatalmas épülettömegek fölött a téli hangulat fázós, borongós köde ül, mintha elakarná takarni a távolból ideszürődő fényt, nehogy ez a kopott ember, aki elfáradva, éhesen, munka és otthon nélkül didereg itt, meglássa a villamos lámpák sugárzását, hogy ne érezze azt, ami él, örül, mozog és tülekedik ott a magasban... Már korán reggel elment munkát keresni és embertelen loholás után, gyárból ki, műhelybe be, ért ide szinte öntudatlan, hogy megpihenjen, hogy zagyva gondolatait, kétségbeesett érzéseit kissé megnyugtassa. A tenger jeges hullámai alig pár lépésnyire tőle csapkodják a havas partot, hallja a felzugó szél haragos morgását, szemébe vág a tenger hideg lehellete és ő fázósan, meggémberedett tagokkal csak néz... merően, feldúlt lélekkel a nagy várospokolra. Munka! Amig a dohos mühelyszag gyilkolta a tüdejét, amig az izzadság szin te leforrázta kimerült tagjait: ott húzta az igát a többivel és jutott egy falatra, egy vacokra abból, amit megkeresett... De most, a zord télben, amikor még a föld szive is megdermedt: az ő szivében is kihalt már a remény, az érzés, a vágy. Elfásultan, tompa elkeseredésben ül itt az alkonyuló téli napon, ahol a rémület pusztasága öleli át. Gyötrő éhség űzi, a hideg ostorozza, de erőtlen tagjai ideszögzik a havas park padjához... Egy a százezer közül. A munkanélküliek éhező csapatából egy agyonfáradt, dermedő, szürke veréb... Ki tudja, mi lángol ott belül, abban a nehezen mozgó kebelben, ki érzi, mi lázad abban a szorongó szívben?... Meredő szeme a munka felé néz sóvárogva és a jeges hullámok átúsznak feléje hidegséget, halált zúgva a fülébe... DRÁGAKÖVEK (Tentafestmény) A szomorúság, ez a nagy, fehér Keleti gyöngyszem, szivembe van zárva: Mint ékszertoknak piros bársonyán Úgy nyújtózik benn lustán, szundikálva A szomorúság; ez a nagy, nemes Keleti gyöngyszem. Másnak gazdagabb ám a kincsesháza: A reménységnek zöld smaragdkövét őrzi. Rubiniját égő szerelemnek, Ametisztjét a barátságnak, s kék Türkiszét a nagy, örökös hűségnek, Benne szikrás vágy-brilliánsok égnek. Az én szivem, nem tagadom: szegény. Elszedték kincsét rendre. Nem maradt Más, mint e gyöngyszem, e drága, e bus Ez utolsó! S ha hitvány akarat Erre törne tán; — melybe beleforrt, A szív is veleszakadna, s a vér, — Sóhajra fűzve — jelölné nyomát: . .. Vezére vón a sápadt, lágy fehér Keleti gyöngyszem; a szomorúság.. . ! ALBA NEVIS
