Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-13 / 30. szám
dig igaz utón járt, -soha senkit meg nem károsított. — Hát tudja mit, szomszéd — adja fel a szót Csicsóka Ambrus —■, én sok mindent tanultam ám odaát. Azt is, hogy pénzt keresni nem szégyen. Én legalább nem szégyenlek semmit se. Csakhogy hát már én munkával nem tudod keresni a félkarom miatt. De ésszel meg szerencsével — az se tisztességtelen, ugy-e? — Sőt, sőt sőt! — mondta a Jólelkü. — Nahát idehallgasson, szomszéd. Magának van itthon egy nagy fia, aki a boltot ellátja. Aztán meg van egy lova meg egy kopott kocsija. Felülünk a sargolyába, én meg a feleségem, ölünkbe vesszük a kis fekete csudánkat, maga hajt elől. Szóval igy mendegéliink vásárról-vásárra. Összetákolunk egy kis vászon-sátrat és mutogatjuk a nagy csudát, meg is bizonyítjuk mindenki előtt keresztlevéllel,, hogy ibol-e, fehér házaspárnak szerecsen gyereke!... No, Gáti János anyás legény volt. Puhaképü, szelíd természetű. Amikor besorozták katonának, még csak rövid bajusz pelyhedzett az ajka fölött. Mikor ősszel elbúcsúzott a babájától, hogy elmenjen három évig a császár szolgálni, sűrűn potyogtak a könnyei s a szája elcsepült. Ritt. Pedig ez nem illik a legényhez,, anyámasszonyos magaviselet ez. Szörnyen uj életbe jutott Gáti János. Simogató anyai szavak, barátságos adjonistenek világából a pattogó kiszólások, maró káromkodások közé. Kemény életbe, a hires ivasfegyelembe, mely úgy megszorongatta az ő emberséges^ természetét, mint valami vaspánt. És sürü, fájdalmas sóhajtások szálltak el a gyönge, pelyhedző bajusz alól. Pedig neki még szerencséje volt a többihez képest. Éppen a félénksége ösztökélte, hogy mindent, amit parancsolnak neki, úgy megtegyen, ahogy csak tőle telik. S ehhez megvolt a kellő ügyessége is. A jó képe is hasznára vált. így aztán az állfelpöckölések -s más efféle jó viccek mindég mást értek. A legfinomabb rosszak és sanyaruságok mind mással estek meg. Idővel gefreiter lett Gáti János, azaz Johann Gáti. Mostt már ő abriktolta az újoncokat és ő pöckölte fel az állakat. Sorra leadogatta a finom vicceket, amiket eltanult é9 a jóféle káromkodásokat. Néha-néha mellbe brusztolt egy-egy jámborabb állatot, mert hát úgy kívánja azt a dolog sora-rendje és mert tekintélynek muszáj lenni. “Nem vagyunk most juhászok vagy mifene, hanem katonák.” Még a fehérnéppel is megtanult katonásan béánni. Annak is az a rendje, hogy az ember eleinte csak elmondja, hogy rózsám, violám, tubicám meg más istennyila, de aztán hamarosan a dologra tér és odaígér egy-két pofont s Iha az Ígéretnek nincs foganatja, ki is osztja azonnal. Ettől menten elpityeredik és lefekszik a cseléd. Áron, mit szól hozzá — felehaszonra — mi? . Áron hamarosan átlátta az üzlet gyümölcsöző voltát. Felcsapott, mondván: — Élelmes ember kend, Ambrus gazda! Még most is mennek mendegélnek vásárról-vásárra, faluról-falura. És úgy látszik, egyik se bánta meg, mert Csicsóka Jámbor Ambrus boldog mosolylyal szokott nézdegélni az anyja ölében szendergő kis Jákobra: — Én édes kis fekete ördögöm, akárhogy kerültél is a famíliámba, nem haragszok én rád, mert hiába, az a fő, hogy nemsokára együtt lesz a bankókból is a — tizenkettedik. Csak a falubeliek viháncolnak, mikor az ügynök sok mindenféle hazudozással csalogatja őket Amerikába: — Nem megyünk, mert hátha velünk is olyan csuda esnék, mint a Jámbor feleségével! Egyszer valami tüntetésféle volt a cibilek közt. Kivonultak szuronyosan, éles töltéssel. Egy nagy tér szélén állott fel a század, fronttal a tér felé. Hátuk megett nagy otromba sárga házak, mintegy szinbolumai mindannak, amit védeniük kell. A tér tele volt néppel. Férfiakkal, asszonyokkal és gyermekekkel. Egész kicsinyek is akadtak köztük. A szuronyos fegyver lábhoz volt vezényelve. A szuronyok csillogó, hullámos sort alkottak, melyen ingerlő játékkal szaladt végig a napsugár. A tömeg csöndes volt. Aggodalmas, elkényszeredett ábrázattal álltak az emberek a szuronysor előtt. Sápadtak voltak, a nők reszkettek és néhol egy-egy suttogón beszélt a férfiéhoz. Fájdalmas, tehetetlen gyületet osztó szemek meredtek a feszes, barna katonaarcokra. Gáti János ott állt az első sorban. Nyugodtan, méltósággal tartotta a fegyverét. A bajusza keményen hegyes volt, a szeme büszkeségtől ragyogott. Szép szál legény volt és szép arcú. A nők tekintete, amint kíváncsian végigsompolygott a félelmesen impozáns soron, kis időre megpihent rajta, ö feszesen, kidüllesztett mellel állt. Nyugodtan simultak az arcvonásai és nagy, öntudatos gőg áradt a tekintetéből. Érezte, hogy ö most egy szeme annak a vasláncnak, s az ismét része egy nagy, végtelenül hatalmas, acélos valaminek. És mélységes megvetéssel nézte a nyomorult, lompos, elkényszeredett tömeget. Bosszantotta, hogy ezek most megzavarták őt is, a többieket is vitézi, komoly méltóságukban. Úgy nyüzsögnek ott egymás hátán, mint a beteg legyek. Boroitválatlanok, piszkosak, fegyelmedének. Nem volt Gáti Jánosán most semmi a ő békésen munkás falujából, az édes anyja szelíd emlékéből, a lassú nyár-esti dalolgatásokból. Csupa szigorú, katonás gondolat és érzés bolygott az agyában és a szivében, mely keményen és egyenletesen dobogott a császár kabátja alatt. Csupa büszkeség, a hatalomnak, a szurony és az éles töltény félelmetességének érzése feszegette. Az arca tüzelt a vágytól, sőt egészen eltöltötte, duzzasztotta a nagy vitézi virtus. Megvetően, haraggal méregette a tömeg egy-egy közeli alakját és • elégedetten tekintett a szuronyára, amellyel incselkedett a napsugár. És minden érzése, gondolata most abban az egy elgondolt mondatában csúcsosodott ki: “Keresztiilszurom még a saját apámat is, az istenit neki!”----------0-------— A LOVAK ÉS A ZENE. (Az Opera körül a havas esőben állanak a fogatok. Benn Trisztán és Izoldát adják. Két ló összedugja a fejét és csevegni kezd.) AZ EGYIK LÓ: Kérem csak... A MÁSIK: Parancsoljon, asszonyom . AZ EGYIK: Mondja, mi az: zene? A MÁSIK: Zene? Hm. AZ EGYIK: Azt hiszem, az valami jó. A zene az jobb lehet, mint a zab. Olyanféle sejtelmem van róla, hogy hasonlít a cukorhoz. A MÁSIK: Nem hinném. Én úgy hiszem, hogy a zene valami csiklandozás, valami bizsergés, valami kellemes zsibbadás... AZ EGYIK: Oh... A MÁSIK: Igen, asszonyom, ilyen a zene. De csak emberek számára való. Egyébként zenéről különféle felfogások uralkodnak. Egy rokonom, aki katonabandában szolgált, azt mondja, hogy zene az, amikor be van fogva egy kis kocsiba, a kocsin van valami nagy üst és azt hátul ütik. Körül pedig katonák mennek és nagy rézcsöveket szopnak. Azt mondta a rokonom, hogy szerette volna közelebbről is megtudni, mi a zene, de véletlenül mindig oly nagy lárma volt, hogy nem figyelhetett... AZ EGYIK: Érdekes. A MÁSIK: Másféle felfogás is van. Egy barátomnak szerep jutott a színházban, amikor az egyik primadonnának lóháton kellett bejönnie ö viszont azt mondja, hogy zene az, amikor egy nő előremegy és nagyokat rug a levegőbe, aztán jobbra-balra ugrál. De akkor is lárma volt. AZ EGYIK: Az emberek mindig lármáznak. A MÁSIK: Aztán az is zene. ha egy katona meghal és kiviszik a temetőbe. AZ EGYIK: Igazán? A MÁSIK: Igazán. És az is zene, ha az ember a cirkuszban van és le kell térdepelnie. (Az idő halad, már kilenc óra.) AZ EGYIK: És a mi gazdáink is csak a zene miatt jöttek ide... és itt vannak már hét óra óta... (Kis szünet.) A MÁSIK: Furcsa, mennyi sokféle zene van és hogy valamenyi milyen fáradságos ... nem értem, mi élvezetük lehet benne az embereknek... íme, majd letörik a lábam a fáradtságtól, itt állok hóban, fagyban, szélben, esőben... AZ EGYIK: Ha elgondolom, hogy ez ,is zene... Molnár Ferenc. Egy közülünk. — 14 —
