Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-08-13 / 30. szám

— Nem vettek fel az énekkarba... fiam? — Nem. Csak később .folytatta — Mert nincs, ahová felvegyenek. Nem lesz énekkar. Nem tudunk újra megalakul­ni. Meg aztán nem is akarják. A vezetőség­nek az a gyanúja, hogy az utóbbi sztrájk eszméje is ezeken az összejöveteleken szü­letet meg. Mit tegyünk? Nem lehet... Az öreg asszony lelkében most csendben, zajtalanul dőlt össze az ő uj, nagy hamu­­világa. Most egyszerre elveszítette min­den életcélját, amiért még érdemesnek tar­totta, hogy éljen. A szép nóták...! Ez­után már nehezen ment a munka. Két kar­jában alig maradt erő, hogy a vasalót ki­tolja. A szemét bántotta a fehérnemű fe­­hésége, s a könnyei már nem találták meg az utat, mely a szívből a szembe vezet. Egy éjjel, amikor lábtól odakuporodott az ágyba, a fiához, nem is kelt fel többé. Elaludt, mint akinek nem erdemes, hogy felébredjen. Péter ezentúl pedig már csak a dalaival élt. A magányos, árva dalaival , amiket csak úgy befelé mert már eldudolni, bele­­sugni a szivébe. A vágya elmúlt, hogy le is tudja Írni őket. Kinek? ... Minek? ... Ha elment az egyetlen hallgatója, aa egyetlen megértője! Tulajdonképen már a lelkének sem kellettek. Elporladt szomorú­ságokat, idegen emlékeket hoztak vissza. Megfakultak, mint az elhordott ruha és Péter megborzongott, hogy a testére ve­gye, ami már nem is az övé, ami a múlté és ami olyan régi, hogy már nem is lehev felvenni. És néha mégis felvette. Estén­ként, amikor magára maradt, s csak a négy fal meredt rá, s a torkát fojtogatta a zo­kogás, akkor bekuporgott az ágya szegle­tébe és dúdolt, dúdolt az éjszakába, ne­hogy azt a másik dalt hallja, a nagyot, az élete nótáját, amely ott kezdődött a törpe ferencvárosi konyhaszobában és ki tudja, hol, ki tudja, mikor, egy nagyon Sízomoru sóhaj, nagyon bus akkordjával fog végződ­ni. • Ez a Szekeres Péter szomorú története. Szomorú története a nótának, az örök dal­nak, amit az élet, oly ritkán enged eléne­kelni. Szomorú története sok szegény Pé­ternek, akik elvesznek dalolatlanul, bus históriája a legszebb daloknak, amelyek el­vesznek, s amelyekről oly jó lenne, ha da­lolni lehetne egyszer... A tizenkettedik. Amerikai csudatörténet. Irta: JÓZSA ANTAL Csicsóka Jámbor Ambrus nem igen örö­költ az apjától egyebet, legfölebb csak azt a vágyakozást,, hogy jó lenne visszaszerez­ni azt a tiz hold homokot, amit még a nagyapja elherdált öt forintjával a régeb­ben való betyáros időkben. Csakhogy an­nak a darabka földecskének ma már éppen tizenkét darab százas bankó az ára. Minthogy tehát Ambrus gazda az apjá­tól uradalmakat egyáltalában nem örö­költ, hát a feleségével együtt maga szer­zett magának legalább — nemesi előnévet. A tisztes Csicsóka szó ugyanis a família feltűnő szaporasága révén ragadt a külön­ben is ősi Jámbor név elé. — Annyi a gyerek ott, mint a csicsóka! — Ezt mondogatták. — Hála Istennek! Mert mentül több a gyerek a háznál, annál több a munkáskéz idővel a családban. A gyermek: áldás. Csak egészségben fölnevelődjenek! Hát bizony a Csicsóka Jámbor Ambrus gólyafészkes házfödele alatt, ahogy az évek lassan muladoztak szépecskén megszaporo­dott a család. Tizenegy élő gyermek — hál’ Istennek! Számszerint ennyivel ajándékozta meg Ambrus gazdát a felesége, a derék Vér Sára, aki asszonynak maga is olyan ritka és elpusztíthatatlan erős fából faragott te­remtés volt, mint aminö az ura, embernek. Elég szemrevaló fehércseléd volt a Sára, de ha még az nem lett volna is, bízvást el­mondhatta magáról: — Szép vagyok, mert egészséges vagyok. Olykor-olykor Vér Sára asszony özvegy­sorban maradt, mert Ambrus gazda már harmadik csatára járta azt az átkozott Ame fikát. Hébe-hóba onnét küldözgette vagy hozta magával a dollárokat, mikor hogy tellett. Néha bizony nagyon vékonyan tel­lett vagy éppen sehogyse. Mert az csak mesebeszéd, 'hogy odaát csupa kolbászból volnának fonva a sövények és hogy csak a tenyerét kell kinyújtani az embernek a kék­­hasu bankóért. Meg kell biz azokért keser­vesen szolgálni, még pedig nem is úgy mint idehaza pacsirtadalos, kalászos mezőben, hanem lent a fekete föld mélyén, olykor tizenhat órán át szenet vájkálva. Hát mikor még ilyen piszkos, alpári munka se akad! Szó, ami szó, most jó múltkoriban, az utolsó kimenetelkor Jámbor Ambrus már a feleségét is magával vitte. Sára asszony maga erősködött ezen. Úgy gondolta, hogy­ha még aztán egyszer hazakerülnek, akkor­ra már tán együtt lesz a tizenkét százas bankó arra a kis homokra. Akkor aztán háttal se lássák többé azt az átkos tenge­rentúli földet, mely oly sok jó magyarnak lett már temetője. így reménykedett Vér Sára asszony, azt is jól felgondolván, hogy addig a legnagyobb lány, a Julis, majd csak gondjukat viseli az apróbbaknak. Csak Ambrus gazda sóhajtozott nagyo­kat. Mert mikor ezelőtt három esztendővel a tizenegyediket keresztelték, azon az éj­jelen álmot-látott Ambrus. Jóformán ugyanazt, amit valaha annak idején Jákob álmodott. Az eget a földdel sugarakból ké­szült lajtorja kötötte össze. Azon le-fel angyalok jártak. A megnyílt égből szózat halatszott: — Ne félj fiam, Ambrus, hogy ennyire megáldottalak gyermekekkel. Ezt a tizen­egyediket is majd csak felnevelitek. És ha a tizenkettedik is világra jön: az lesz a ti igazi szerencsétek, ő hozza meg az utolsó százast a homok árába. Ne busulj, Jákob­nak is tizenkét fia volt. Csicsóka Jámbor Ambrus tehát már jó­ideje, hogy odaát volt a feleségével, mikor egyszer eszébe jutott a már rég feledett álom, mert kezdte észrevenni, hogy jó né­hány hónap múlva aligha meg nem érkezik a tizenkettedik is. — No már mindegy, hozza Isten a kis — 13 — amerikai polgárt. Azért csak jó em­bert nevelek én belőle, ha a világ más vé­gén látja is meg a napvilágot. Ebbe bele is nyugodtak volna mind a ketten, hanem egyszer baj esett. Abban a bányában, ahol Jámbor Ambrus a szenet talicskázta, robbanás történt. Ambrus nem halt ugyan bent a többivel, de a félkarja odaégett. Az erős vöcsök ember nyomorék­ká lett. Ahogy a kórházat elhagyta, haza­jöttek az első hajóval. Amit kerestek, rá­ment kórházra, utazásra, kereset nélküli állapotra, nyomorúságra. A tizenkettedik százast nem tudtják magukkal hozni. Ellen­ben gyerekből csakhamar megérkezett ide haza a — tizenkettedik is. Gsakhogy uramfia, ezzel is csuda tör­tént. A kis Jákob, amely névre amaz álom­nak tiszteletéből keresztelték, pufók, egész­séges, de tetőtől talpig olyan fekete kis kö­lyök volt, mint a szurok. A hajacskája meg gyapjas, mint az asztragán bárány szőre. Ambrus gazda vakargatta a fületövét és váltig csak ezt hajtogatta: — Megálmodtam én ezt. Dehát nem ilyennek álmodtam. Odakint Amerikában sok a szerecsön embör. Bizonyosan rácsu­­dált egyre az asszony. Talán éppen arra, aki hozzánk járt kosztra... De már most mi lesz?... A pénz sincs még együtt. Az én kezem nyomorék, ez a kis fajankó meg a világ csúfja. Hogy hozza ez meg a tizenkettedik százast! Hogy-hogy? Hát ezt is megálmodta Jám­bor Ambrus egy éjszakán, amikor nem is aludt, csak hánykódott a subában. Reggel aztán vidáman kelt fel és még fütyörészett is, miközben félkarjával kiemelte a bölcső­ből azt a kis subickos képű porontyot. — Te hozod meg az utolsó százast, ga­lambom! Azzal átlépett a “Jólelkü” zsidóhoz. — Hallja-e, szomszéd, akar-e egy kis jó üzletet? Jólelkü Áron ne akarna? Attól függ, hogy mi az, tisztességes-e? Mert éppen azét hívja őt a nép Jólelkünek, hogy min-

Next

/
Thumbnails
Contents