Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-13 / 30. szám
Egy szomorú történet. Irta: RE'LLE PÁL A külső Ferencváros valamelyik keskeny utcájában, íélig konyha-, félig szobasizerü kuckóban kezdődik a Szekeres Péter szomorú története. * Péter tizenkétéves volt, amikor az úgy. nevezett életbe lépett. Ez annyit jelent, kijárta a négy elemit, azután elment munkába, kovácsnak. Elment élni az életet, amint mondani szokás. Reggel hat órakor kezdte ezt az életet és nyolcra, kilencre is esteledett, mire befejezte. És ez igy ment napról-napra, évről-évre. Szegény Péter mindig fáradtan érkezett haza és az anyja mindig várt irá. Együtt szoktak vacsorázni. Kettesben, csendesen. Vacsora után Péter ledőlt az ágyra, csak úgy ruhástul, két karját összekulcsolta a feje alatt és fütyörészett. Az anyja vasalt és hallgatta. Néha oda-oda lopott egy pillantást és ilyenkor látta a fiát, a lehunyt pilláit és az arcát, mely átszellemült, mintha álmodna. öreg, fáradt asszonyi leikébe, mely sohasem érzett muzsikát, most bele-belepörögtek a könnyek, a boldogság csillogó hamiskövei. Ráhullottak a fehérneműre és sercegve tűntek el a forró, kegyetlen 'vasaló alatt. Ilyenkor az asszony keze hirtelen megállt. Fáradtságot és csüggedést érzett és mintha elveszítené a célt, amelyért eddig dolgozott. Minek?... Valaki rnegymegy az országúton, a térde remeg, a melle zihál és egyszerre csak ráeszmél a kószálás hiabavalóságára. Hová megyek? kihez?... Csak azért, hogy a rögöt tapossam?... Még egy falu, még egy város’ és aztán... a cél? Nem okosabb lenne ledőlni itt az árokba, lepihenni a puha, cirógató fűre és többé nem kelni fel soha? Be szép lenne ez, be jó! De az alkonyi levegőn egyszer... mindig, átcsendül az esteli harangszó, olyan hivogatóan, -olyan anyásán és az ember megy tovább. Hová?... Kihez?... Megy! Megy az esteli harangszó után, amit nem szabad megvárni annak, aki meg akar halni. Ilyenkor az öreg asszony lehorgasztotta a fejét, mintha az elsírt könnyeit siratná, melyek belepárologtak a semmibe, melyeket felszürcsölt az élet, s amelyek soha, de sohasem hullottak termő talajra. De aztán valahogyan a szivéhez szivárogtak az ismeretlen melódiák, mintha messze valahol, tün-dérpalotában gyöngyszemek hullanának fehér alabástromra. Ö is lehunyta a szemét és ilyenkor a fián keresztül megérezte, hogy igenis, mégis, van élet. Van valami, amiért érdemes tovább menni. Valami, ami olyan hivogatóan, olyan anyásán ■csalogatja z embert az élethez. Egyszer megkérdezte: — Mondd csak, fiam, honnan tudod te ezeket -a szép dalokat? — Nem tudom én őket, anyám. Már az előbbit sem tudom. Csak úgy kiszalad belőlem, mint a isóhajtás. Sokszor szeretném a lelkembe zárni, mint te, anyám a virágokat az imakönyvedbe és néha-néha igy este elővenni és emlékezni arra, ami szép volt, ami szomorú volt, de nem tudom. Úgy vagyok velük, mint a hegyilakók a forrásviszel, amit nem tudnak felfogni, Isten ttidja, hová szalad? Mire a második dalt dudorászom, az elsőt már elfelejtettem és soha, sem tudom többé eldudolni. Az asszonynak mo-st újból a könnyei jutottak -az eszébe. A hiába elsírt könnyei, melyek kiszitták a szeme kékes csillogását, alámosták az életét, de ki nem apadtak. Az uj fájdalomra mindig vannak friss könynyek s a régieket nincs is idő újra elsiratni és nincs is könny. ■Most azt mondta: — Mégis csak el kéne menned a gyárba. Hátha felvesznek az énekkarba. — Voltam. — No és? — Majd később — mondták. Majd, ha férfiasabb lesz a hangom. Próbáljak meg bejutni a gyárba, akkor talán-talán felvesznek. Akkor majd megtanítanak kótát olvasni és miegyebet. Az asszony kerekre nyitotta a szemét. — Kótát olvasni?... De hiszen akkor ... fiam! ... hiszen akkor te le is tudnád írni azokat a szép dalokat! Hiszen akkor. . . A fiú felült az ágyon, ránézett az anyjára, nagyszemü, megdöbbent nézéssel és csak annyit tudott felelni: — Anyám! Az asszony azután fogta a vasalót és hajnalig nagyszorgalmasan, a rejtett remények örömérzésével ide-oda tologatta maga előtt. A fiú lassan hátradőlt a tarka párnákon, lehunyta a szemét, halkan, elhalóan fütyürészett, egyet-egyet dúdolt maga elé, aztán elhallgatott. Elaludt. És ez ágy ment estéről-estére. Az évek lassan, szinte lábujjhegyen surrantak el tőlük, Péter megnőtt, megcsontosodott s az anyja meg egyre összébb zsugorodott, mint a gummiemberkék, akikből lassan kiszalad a levegő. A vasialódeszkát már a szék felső fokára kellett tenni, csak igy tudott már vasalni, megfogyva, meggörnyedve, egyre lejebb, lejebb, mindig közelebb a földhöz. Néha megkérdezte a fiát: — Mi van a gyárral? Péter ilyenkor rántott egyet a vállán és belenézett a levegőbe. — Pedig de szerettem volna megérni azt — mondta az asszony és ránehezedve a vasalóra, mélyen föléje hajtotta a fejét. Aztán hallgattak. A fiú nagyon szomorú nótákat fütyöré'szett, az anyja -meg úgy bólogatott a fejével, ahogy a vasalót ide-oda tologatta. Egyszer aztán sztrájk tört ki a gyárban. Vagy két hétig tartott a sztrájk s akkor a munkások egy harmada, ki elszegődött másfelé, ki meg kivándorolt az országból. Ekkor, egy este Péter izgatottan jött haza. Lihegett és verejtékes volt a homloka. Azután leült az ágy szélére és meglóbálta a két karját, mintha az egész világot akarná magához ölelni. — Anyám — mondta — felvettek a gyárba. Az asszony keze lesiklott a vasalóról és remegő ujjaival idegesen imbolygóit végig a csipkefodrokon. Aztán lassan lehajtotta a fejét ésl csendesen elkezdett sirni. Csak később, nagysokára tudta elmondani: — De hiszen... akkor most... most a kóta... most le tudod majd Írni... akkor... A fiú mosolygott és a két kérges tenyerébe fogta az anyja remegő, gyenge kezét. — Akkor majd igy esténkint elővesszük a nótákat., amiket a legjobban szeretünk és együtt fogjuk dudorászni te meg én. — A te szép nótáidat... — Azokat. A legszebbekre majd megtanítalak és nagyon boldogok leszünk. Te fogod dúdolni az én dalaimat, anyám. Az én dalaimat! Ési nem fognak elveszni. Megmarad nekünk, neked is, meg nekem is és együtt... ketten... anyám!... Most már az asszony is mosolygott. Gyorsan és fürgén szaladgált vasalójával a vászonmezőn, mintha egy hallhatatlan, csak érzett induló ritmusai vibrálnának az ereiben. Meg-meglóbálta a fejét és néha halkan, öregesen kurjantott is egyet a fia fütyörészgetésie mellé. Később, amikor Péter elaludt, lassan odasompolygott .hozzá s gyengén, nehogy felébressze, majszoló, szájával egy csókot lehelt az álmában is mosolygó arcra. Elfonnyadt lelkében most egyszerre megérzett valamit az isteni, nagy igazságból, hogy ami néki nem adatott meg, megadata a sors a fiának és* hogy amit a saját erejéből nem tudott felépíteni magának, elküldetett a fia, aki összehordja neki azt a szép, meleg, kis gunyhót, ha csak egy bucsuálomra is, mielőtt el kell menni innen. Most megnyugodott az egész elszenvedett életében és egyetlen mosolyáért elfeledte mind a könnyeket, amiket eddig elsírt. Aztán napokig ebből a mosolyból élt, mint az életé egyetlen szép emlékéből. És Péter egysízer halkan lépett be és különösen, alázatosan köszönt. Az öreg aszszony megremegett az arcától. A vacsorát gépiesen költötték el. Nem szóltak, az asszony nem mert kérdezni, a fiú nem mert beszélni. A nagy csend belezso.ngott az asszony fülébe, olyasmit érzett, mintha hűvös őszi szél járná át a szivét. Dideregni kezdett, a fejét mélyen belehúzta a kendőjébe Péter aztán lefeküdt, egy ideig belemeredt a semmibe, aztán tompán, mintha a lelkében régen megkezdett nótát folytatna, fütyörészni kezdett. Siró, panaszos hangokat sóhajtott, melyek végtelenül szomorú melódiákba olvadtak össze. Olyan volt ez a nóta, mint a remények hattyúdala, mint a finom acél pengése a sirkövön. Egy megrugdalt. megölt élet epitáfiuma zokogott ki ebből a dalból. Az asszony feje lehanyatlott. — 12 —
