Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-08-13 / 30. szám

•••••••••••■•••••••••••••••••••••••••••••••«••I rr UVEi /. .••• v* :: y \ \ >ZET X4$&) •••••••• Ö- - i I 'W) kQCd-)y ..... «iHiMmttmMmmfmMiNtHMMtniMMtMMtQQn A virtuóz és a művész Irta: WAGNER RICHARD (Folytatás és vége.) MINTHA ez tovább tartott volna, mint máskor; de ez csak látszott, mert az énekes az első tiz taktust oly suttog­va énekelte, hogy egyáltalában nem lehe­tett hallani; úgy, hogy mikor észrevettem, hogy úgy tesz, mintha énekelne, azt hit­tem, hogy a derék ember tréfál. De a pub­likum komoly maradt, tudta, hogy mi fog történni; a tizenegyedik taktusban Rubini az F-et oly hirtelen erővel énekelte, hogy az abból induló kis passage mint menny­dörgés hatott, hogy a tizenkettedik tak­tusban megint nem hallható suttogásba vesszen. Hangos nevetésben akartam ki­törni, de. körülöttem halálos csönd volt! Tompán játszó zenekar, nem hallhatóan éneklő tenorista, — homlokomat izzadság lepte el. Valami rettenetes készült — és valóban a nem hallhatóra valami hallatlan következett. Elérkezett az ének tizenhete­dik taktusa, amikor az énekesnek három taktuson keresztül kell az F-et kitartania. Mit lehet egy F-el kezdeni? Rubini a B-én válik istenivé; oda kell jutnia, hogy egy olasz opera-este egyáltalában érjen vala­mit. “Ottavio” úgy ringatódzik a három­­taktusos F-en, mint az ugró a tramboli­­non, mikor ugrását, előkészíti. Két taktu­son keresztül óvatosan, de ellenállhatatla­nul fokozza a hangot, a harmadkon át­veszi a hegedűk á-trilláját, mind növekvő erővel trillázik, a negyedik taktusban már fenn ül a B-n, mintha az mi sem volna, — azután ragyogó futammal újra beleveti magát a hangtalanság örvényébe. Ezzel bevégezte; erre már jöhetett, aminek jön­nie kellett. Az összes démonok felszabadul­tak, de nem az opera befejezésének dé­monai a színpadon, hanem a publikumban. A rejtély meg volt fejtve: ezért gyűltek össze, hogy ezt hallják, ezért viselték el két óra hosszat a megszokott opera-deli­­katessek teljes hiányát, bocsátották meg Grisinek és Lablaohenak, hogy ezt a zenét komolyan vették; és mindezért teljes kár­pótlás volt ez az egy sikerült pillanat, mi­kor Rubini a E-re kapaszkodott fel! Egy német költő egyszer azt állította, hogy hibáik ellenére is, a franciák a mi ko­runk “görögjei” s különösen a párisiakban van valami az athéniekből, mert mégis csak nekik van legtöbb érzékük a “forma” iránt. Ez a mondás eszembe jutott akkor este; tényleg ez a rendkivüli elegáns publi­kum egyáltalában nem érdeklődött a “Don Juan” anyaga iránt és csak fabábnak te­kintette, melynek mint zeneműnek, a vir­tuozitás ráaggatása adja meg jogosultsá­gát. Ezt legjobban Rubini értette meg és igy már érthető, mért volt ez a hideg tiszteletreméltó ember a párisiak kedvence, a müveit énekkedvelők tulajdonképpeni “bálványa.” Oly messzire mennek a vir­tuozitás szeretetében, hogy aestheéikai ér­deklődésük ebben központosul és az igazi szép, a nemes melegség Iránt való érzék feltűnő módon mindinkább eltűnik. Minden meghatottság nélkül nézték és hallgatták a nemes Grisit, a lelkes hangú szép asz­­szonyt; úgy látszik túl realisztikusnak ta­lálták. De itt van Rubini, philister, széles, te­kintélyes pofaszakállal, öreg, elhízott hang-APOLLO. Bécsi fehér biscuit porcellán. Iparművé­szeti Muzeum. gal, mellyel fukaran bánik; természetesen ha a hangot helyezik mindenek fölé, akkor nem gyönyörködhetnek az anyagában, ha­nem csak a puszta formájában. És ezt a formát most minden párisi énekesre rátuk­málják. Mindenki á la Rubini énekel. Sza­bály: egy ideig nem hallhatóan énekelni, aztán mindenkit váratlan kitöréssel meg­ijeszteni, azután mindjárt hasbeszélő mód­jára énekelni. Duprez ur már éppen igy csinálja; sok­szor körülnéztem és kerestem az elrejtő­zött póténekest, ki talán a podium alatt mint a trombita “Ördög Róbert”-ben, megszólal az énekes helyett, ki mozdulat­lan arccal áll a sugólyuk előtt. De ez “művészet”. Mit értünk mi ebből, mi os­tobák!? Ha jól meggondolom, ez az olasz “Don Juan”-előadás megtanított egyre. Vannak tehát a virtuózok között is nagy művészek, vagyis a virtuóz is lehet nagy művész. Fájdalom, egy csoportban mennek a töb­biekkel és aki felismeri őket, elszomoro­dik. Engem elszomorított Grisi és Lab­­lache, mig Rubini mulattatott. Tehát mégis rossz két ily nagy ellentétet együtt látni? Az emberi szív oly rossz és zülleni oly édes lehet! őrizkedjen mindenki attól, hogy az ör­döggel játszón! Végre eljön és senki sincs tőle bizton­ságban. így járt Tamburini akkor este, mikor nem is álmodta, hogy igy fog történni! Rubini szerencsére felszökött magas B- jére, onnan kedélyes mosollyal nézte az ör­dögöt. Én azt gondoltam magamban: Is­tenem, ha ezt az embert legalább elvin­né! Átkozott gondolat! Az egész publikum utána rohant volna a pokolba. (Folytatás a másvilágon.) PÉNZ. Jajgat a gépek szörnyű gigásza, Hordva a szijjak láncos igáját; Gyári falaknak sziklaalapján Rémesen rezgő reszketés száll át; A pénz ez, a pénz! Hallod a hangok pokoli torját? így vajudoznak hegyóriások; Kínba foganva, igy születik meg Isteni áldás, ördögi átok; A pénz ez, a pénz! Fuss! Belevesznél könnyfolyamokba, S elsöpörnének a vérpatakok! Kínba foganva, igy születik meg Az, ki a végcél, az, ki az ok: A pénz ez, a pénz! Fuss! haza fuss, már dördül a hazad Aki tiéd volt, ellened lázad, Mindenütt szennynek kútja fakad: Megtagadod most önmagadat — A pénz jön, a pénz! MOHÁCSI JENŐ. _ 7 _

Next

/
Thumbnails
Contents