Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-06 / 29. szám
KÖDBEN. Irta: RÓNAI MIHÁLY. Téli, hideg reggel. A gázlángok még égnek az utcán sorjában. Ködből, fönt kavargó porból, füstből, az éjszaka foszlányaiból összeverődött szürkeség borul még a városra. Mintha alkonyat lenne. Osak az utca forgalmából látszik, hogy reggel van, friss, újult erők ideje. Mindenki siet, rohan. Az utcákon, melyek ködfallal boltozott folyosóknak, alagutaknak látszanak, szinte elvész az a pár ember, aki végigrohan rajtuk. Egy sarkon otromba foltot üt a ködbe egy asszony meg egy kucs'éber. Állnak, beszélgetnek. Nagy idő múltán találkoztak valahogy. Nappal bizonyára nem ismerték volna föl egymást. — Nem maga a Mariska, nem lehet az, hogy maga volna — mondja a kucséber, egy magas, sovány, meggöribült, össze-visszakuszált vonásu ember. — Hát persze, hogy nem vagyok Mariska. Nem látja, hogy nem az vagyok. Én Mari vagyok. Az asszony hangja csöndes, szomorú. Nagykendőbe bugyolált fejéből alig látszik ki az orra, szeme. Durva, formátlan ruhacsomó az egész asszony. — Nem is kérdezem, hogy jutott ide a sok vigság után. Gondolom. Egyformán bánik el ez a nagy kőrakás mindenkivel. Maga túlságosan vig volt. Szívből volt vig, nemcsak színből, jó leány volt, hát persze... Talán férjhez is ment és azért... — Nem én. Leány vagyok, de van egy leányom, aki már asszony — fordítja vidámabbra az asszony a szót. Bántja nagyon, hogy eiz így sajnálkozik rajta. A kucséber elneveti magát. — Maga az igazán, mert a kedvét most sem vesztette el. Sokat ér az, ha az embert nem hagyja el a kedve, akármi éri is. Merre megy most? — Ide közel a kávéházba takarítani. Elbúcsúztak. Az asszony sietve haladt a kávéház felé és a szürkeségből egyenként alakok váltak ki és mentek vele együtt: az emlékei, hogy erre a napra vele legyenek, megnehezítsék az amúgy is keserves munkáját. Amint a kávéház szeparéjának az éjjeli dorbézolástól szennyes padlóját súrolta, még jobban elővette az emlékezés. — Nagy urak mulathattak itt az éjjel, istenem, milyen piszkot csináltak — mormogta és nekidülve, meggörnyedt testével a súrolókefe után lódulva dolgozott erősen, hogy elfoglalja magát, elriassza a képzelődéseit. De nem sikerült. Mióta a szomorú világa elkezdődött, félt is az egyedülléttől. Most is, hogy körülötte csöndes volt minden s csak a súrolókefe egyhangú, riszáló, suhogó zaja hallatszott, félelem fogta el. Tétován nézett szét és tétován belebámult a gázlámpa duruzsoló lángjába. Hogy nem félt ezelőtt éjszakákon át, idegen emberekkel együtt? Akkor még megvédte a teste, a szép, üde, kelletős, de most mi védje meg? A jelenések erejével tűnnek föl és vonulnak el előtte sorjában a férfiak, a kik megvették. Kalapos, nadrágos férfiak arc nélkül. Férfi formája van mindegyiknek, de az arcukat mintha fátyol takarná, csak a körvonalak tetszenek ki alóla. Sok-sok egyforma vonásu ember, aztán ismét másféle. Durva, baromi ábrázatok jönnek s megremeg a félelemtől, amint a vad tekintetek rámerednek. Szegény eladott, elfogyott testén szinte újra érzi az ütések, csípések, harapások fájdalmát. Félrevágott kalapu, mosolygó, kedélyes alakokat lát most, akikben összegyűrt, elaltatott minden rosszat valami finom mulatság, akik bizonyosan máshoz voltak hűek, mikor őt ölelték s rápazarolták mindazt a gyöngédséget, amit később családi fészkekbe vittek előle. A város minden bujától, örömétől, hangulatától vezetett ut hozzá. A részeg, beteg, torz, béna, csúf, otthont nem találó ember, a munkás, a tekintetes és nagyságos ur mind megvette benne az asszonyt, ha szüksége volt rá, ha a kedve úgy tartotta. És ezek is jönnek most mind. Aztán föltűnik az a pár határozott vonásu férfi, akinek az arca egészen tisztán válik ki a sok befátyolozott arc közül, azok, akik az ő leányos, szűzi vágyakozását a szeretet után kihasználták •és otthagyták, örökre eltűntek előle a nagyváros forgatagában. Elhagyta mindenki; egyedül maradt. Elmúlt minden. Hogy került ő akkor a tivornyázásba, az éjszaka tobzódásába, hogy került ide a szennyes, lucskos padlóra? Az eseményeket tudja, látja tisztán, de hogy miért, hogyan, az teljesen elburkolt -előtte. Ő volt az oka, az emberek, a rosszak, ez, vagy az, mindenki, tudja is ő kicsoda?... A küszöböt mosta már; azt is elvé— 14 — gezte s amint kiegyenesedve a görnyedéstől elkényszeredett derekát egyengette, nyujtóztatta, végignézett a munkáján s lassan motyogta: — Tiszta már, kezdhetik megint elölről.-------o------ÉVA. Bíbor az arcodon és bibor a kehelyben És biborfelhők állnak a lelkem felett. Az éjszakának kinnt valahány álma Belevilágít ide a szobádba! — Mi lehet ez Éva, mondd, mi lehet?! Csodálatosan cseng ez a kocintás! Szellemharangszó mély, mély víz alól! Kóbor visszhangja egy ősrégi dalnak! Ki énekelte? — Hány száz éve annak? Ha ketten összeérünk, újra szól! — Millió álomtól izzó lett az éj kinnt! Mért hallgatódzol? Mondd, mire hallgatunk? Hogy zug a csend! — Egy folyó zug felettünic Érzed az árt? — Az elébb mind lebegtünk. Ugye mondtam, hogy fenekén vagyunk! Mi lehet ez Éva, mondd, mi lehet? Tágra nyilt szemekkel mért nézünk egymásra? Zug a folyó. — EZ tán az ifjúságunk?! Nem mozdul lelkünk, nem nyúlunk utána. Tűz ég a szemedben és tűz ég a kehelyben! Mámoros szépséged a lelkemben lobog, S az éj minden álma Mint a lepke szállva Itt rajzik körötte. Zug a csend fölötte És én hallom benne Mind a dalt, amit még dalolni fogok!! BALÁZS BÉLA A rosszban a tanítvány rendesen túl tesz a mesterén. * Ha az értelem és a hit az ég adománya, akkor az ég nekünk két összeférhetetlen és ellentétes ajándékot adott. Diderot. Az emberi akarat mennyországot teremthet, a habozása poklot. * Azt a barátságot, amelyik hazugságból él, az első igazság megöli. • Az indokolatlan vagyonok titka bűnben rejlik, melyet elfelejtettek, mert ügyesen volt elkövetve. Balzac. * Élni: megküzdeni azokkal a fantasztikus lényekkel, melyek agyunk és szivünk titkos rejtekeiben születnek. * A legjobb vigasztalás a segítség.