Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-06 / 3. szám
1916. február 6. ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 13. oldal A költészetről Miért legrégibb a lírai költészet? A tudósok az ős-emberek életéről sok tanulságos dolgot írtak össze. Valószinü, hogy a kutatások igaz nyomra is vezettek s bizony akadtak olyan nyomok is, amelyeken nem indulhatttak el bátorságosan. Ilyenkor feltevésekre szorultak reá s erre alapították következtetéseiket. Ha a lírai költészet ős-nyomait kutatjuk, szintén csupa feltevésekre szorulunk, mert sem írott, sem élőszóban, hagyományként őrzött adataink nincsenek. Kinek is jutott volna eszébe, hogy érzelmeit, amelyek olyan váratlanul keletkeznek s múlnak el, feljegyezze ? Elképzelem az ős-embert, amint nézi a fölkelő napot, a mely fényt és meleget terjeszt. Jól esik neki a fényesség is, mert megszűnik a félelme, jól láthat mindent, kikerülheti a veszélyt, jól esik neki a meleg is, mert nem kénytelen testét állat-bőrbe burkolni, amely esetleg kényelmetlen neÉs terjed, terjed s rombol, mértéktelen’ falánkul S kemence lesz az akna az óriási lángtul. Haldoklók és halottak feküsznek egy halomban S vadállat! üvöltés hallatszik innen-onnan: Mint város hogyha égne, hógörgeteg zuhanna, Most tátaná ki öblét a poklok birodalma. De nem akarnak veszni a még élők; ha tudnak, Vad élet-ösztönüktől hajszolva lótnak-futnak, Egy odúból a másikba, lihegve és pihegve Vágtatnak démonokként a kigyulladt üregbe’. Cafatba' lóg ruhájuk, szemöket téboly lakja, Amint vérző kezekkel mászkálnak a falakra, A levegőt keresni. .. Örülni napsugárnak És suttogó szeleknek, árnyékos fasudárnak S a tiszta, kéklő mennynek, melyen a hajnal ébred S mindennek, mit beszivunk, mindennek, a mi élet! ki. Jóérzésének kifejezést ad: s ime ez már érzelmi nyilatkozat. Az örvendetes, háladatos felkiáltás olyan, mintha egy primitiv lírai költemény volna. De ime, hirtelen beborul az ég, felhők takarják el az előbb ragyogó napot, villámok cikáznak az égben, megdördül valami csodálatos dolog a levegő égben, a fák reszketnek, az élőlények fél nek. Az ember is fél, mert midaz, aminek okát nem tudjuk, félelmet kelt bennünk. Ijedt kiáltás tör ki az ős-ember kebeléből, valakinek, aki ezt a félelmes jelenséget okozta, a segítségét kéri: s nekem úgy tetszik, hogy ez is primitiv megnyilatkozása a belső világnak, ez is a lirai költészet körébe tartozik. Az öröm, félelem, a reménykedés, a kétségbeesés egykoruak az emberrel s minden időben kerestek formát a megnyilatkozásra. A megnyilatkozott érzelem pedig nem egyéb, mint tökéletlen formába öltöztetett lirai költészet. Az ős-ember látta a természet hatalmas erőinek nyilvánulását, hitt a csodálatos dolgokban s valószinü, Igen, e szolga-élet, lenn töltve a homályban, Poros meg füstös aknák világtalan honában, Az a silány, sivár lét, mely fényt, virágot nem néz, Az a vakondok-munka, az a borzalmas tengés: Az kell nekik, akarják!.. . És mintegy eszelősen Meredek sziklakőbe fogódzanak erősen S mind levegő után kap és mind csak füstöt nyel be.. . A vér s a por a földön sárrá van elkeverve S minden zuhan meg széthull s mindenütt halál meg rom van S az elemek csatáznak őrjitő borzalomban. S a tűz föl- és lecsapkod, szökellve, mint szilaj lány, Vihogva, hahotázva a holtak csúfos halmán. És gyilkos gyűlölettel, vad bosszu.dühvel égve, Sivitja telhetetlen: lm győztem! vége! vége! ADA NEGRI hogy érzelmei akkor törtek ki belőle, mikor a nála hatalmasabb természeti erők szólották hozzá hatásaikban. Ha egyik-másik közülök meghalt, többé nem védte magát, többé nem volt parancsoló, kérő szava, ha ott feküdt a földön érzéketlenül, mint a fa, szemét nem nyitotta ki; az élők megborzadtak, várták, hogy vissza jöjjön, hitték, hogy egykor megjelenik közöttük s olyanféle érzés szállotta meg őket gyakran, mintha látnák. Kezdették tisztelni, emlegették s hovatovább többet foglalkoztak vele. Később elsiratták s ime az elsiratás, tetteinek a magasztalása, a veszteség felett való elszomorodásuk: lirai költemény volt. Az istenek bálványkövei előtt leboruló emberek felfohászkodása, a kérdés, mely ajkukról az istenek bálványköveihez szólott: lirai költemény volt. így keletkezett az ősidőkben belső kívánságból, szükségszerű félelemből, természetes hálaérzetből, elragadtatásból, az élet örömeinek érzetéből a lirai költészet. AZ EMBER. Isten vagy ember! hatalmad szörnyű, Tied a föld, a tenger és a lég; Tied a föld minden bűvös kincse És te azt mondod; ez mind nem elég. Azuros légbe befurja magát Alkotásod, a bszke gépmadár... Le tengermélyre bukik naszádod, Hol ór’jás küllő áldozatra vár. r A villámot is igába fogtad, Repít kocsit, hajt gyors kereket... Más csillag-világ titkát kutatni Csinálsz csodás nagy üvegszemeket. Hatalmad már minden parány érzi; Legyőzve rég a titkos ősanyag S csodák csodája, ki hinné el ezt? • Legyőzni hajh, még nem tudtad magad.. Barbár vagy és vérengző fenevad. EGRI LAJOS. * * Minél magasabbról esel, annál gyorsabban gurulsz lefelé. A bánat, a jó gondolatok és a vizipuska többnyire későn érkeznek. * Senki sem tudja, hogy milyen a túlvilág, de azt sokan tudják, hogy ez a világ milyen nehéz és gonosz. Tűz a bányában (Ennek a költeménynek I. része az első számban jelent meg.)
