Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-06 / 3. szám
12. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. február 6. A durva, de jószívű ember. Irta: MOLNÁR FERENC. (Polgári Ízléssel berendezett szalon. Délután. Nagy tarsasag. “hive o'clock thea” — azaz: bat órakor kávé. Egy sarokban diskurál egy ur és egy hölgy.) A hölgy: Mert tudja, kedves Csépi, magaroi azt mondjak, Hogy rossz ember. Ks engem éraekeinek a rossz emberek. Az ur: Az emberek rövidlátók, aszszonyom. .Énrám azt mondják, hogy rossz ember vagyok, mert a modorom egy kicsit katona«. Az emberek nem látják meg, hogy rendszerint az ilyen látszólag durva emberek a jószivüek, s hogy a goromba daróc alatt melegen érzó szív dobog. A hölgy: Határozottan igaz. Az ur: A mézes-mázos szavú emberek rendszerint komiszok, ha tettre kerül a sor. Azok a bizonyos mogorva emberek pedig áldozatokat is tudnak hozni. A hölgy: Mily tragédia lehet például az óné. A családja is rossz embernek tartja. A felesege családja — pláne. És nem tudja nekik megmagyarázni, hogy csalódnak? Az ur: Nagyon nehéz dolog ez, aszszonyom. Az emberek kicsinyesek. A sógorom elutazik Monorra, végrehajtani, mert ügyvéd. A nővérem kikiséri a pályaudvarra és olyanokat bőg, hogy csak úgy zug az üvegcsarnok. “Van nálad zsebkendő?” —■ “írjál!” “Vigyázz az utón!” — “Ülj arccal a mozdonynak!” és bőg, és bőg, és bőg. És mert én nem bőgök, hanem egyszerűen azt mondom: szervusz, hát én komisz fráter vagyok. Mit csináljak? Én nem tudok ezen annyira meghatódni, hogy valakinek a pofájára ugorj am, az ajkába harapjak és én nem látom be, hogy miért kell megcsókolni azt, aki elutazik. Azzal, hogy benyálazom, nem sokat használok neki. A hölgy: Kissé erőteljesen fejezi ki magát. Az ur: Jobban szeretné, ha udvarias volnék és sima, mint a kígyó, mely alattomban harapja meg az embert? A hölgy: Igaza van. Folytassa Csépi. Az ur: A nagybátyám beteg. Elmen tem hozzá, megkérdeztem tőle: “hogy vagy?’’ — és slussz. A családom szemrehányásokat tett ezért nekem. Állítólag Edus bácsit is be kellett volna nyálaznom és a kezét kellett volna szorongatnom. Azt is szememre vetették, hogy le sem ültem nála. Hát az ember egy külön e célra készült faeszközre ráteszi a teste egy részét, azért jó ember? Hát állva nem lehetek jó ember? Folytatom. A sógoroméknál vacsoráztunk, s mikor elmentünk, a szobalánynak nem adtam borravalót. A feleségem azt mondta, hogy rossz ember vagyok. Hát ha egy darab kerek ércet beleteszek egy női kézbe, akkor jobb ember vagyok? A hölgy: No ez... Az ur: Ön se érti. Meghalt a nagynénérn tavaly. A feleségem azt mondta: “Te rideg em'ber, nem is sírtál.” Hát mondja asszonyom, különb lélek vagyok én isten előtt, ha a nagynéném ravatalánál a szemem sarkából egvkét milligramm sós váladékot izzadok ki, mintha egyszerűen csak egy finom gúny mosolyra szorítkozom? Hát nem mindegy a Mindenhatónak, hogy én a szájamat lefelé görbítem, vagy fölfelé görbítem? Hát ezen múlik az ember értéké? Azt mondta a feleségem, hogy nem volt szép, hogy a ravatal mellett röhögtem. De hát kérem, a röhögést ép úgy a rekeszizom csinálja, mint a sirást. Hát most aszerint itélődik meg az én értékem, hogy a rekeszizom alulról fölfelé, vagy fölülről lefelé lökdösi a légzőcsövemet? Avagy nemesebb dolog-e a pirosra sirt orr a pirosra fagyott orrnál? vagy talán a fagyás is jó szívre mutat? Mi? A hölgy: No de nevetni épen... Az ur: Avagy teszem a múlt héten jön az öcsém. Aszondja: “Zsiga, ha nem adsz kölcsön száz koronát, elviszik a bútoromat.” Nem adtam neki, a feleségem megint azt mondta, hogy szívtelen ember vagyok. Hát mondjuk: odaadtam volna neki a száz koronát. Hát ez teszi jóvá, nemessé az embert, ha öt darab színesre festett darab papirt az egyik helyről a másikra tesz? Nem az érzés a fö? Nem az a fontos, amit a szív gondol? Ugy-e, ez a fontos? Hát akkor miért kívánták tőlem, hogy legyek meghatva azért, mert egy darab gömbölyű ólom a túlzott légnyomástól oly erővel ütődött egy darab csontba, hogy azon átszaladt és behatolt egy lágy valamibe? Akkor azon is sírnom kellene, ha valaki egy kanállal feltör egy lágy tojást és belenyúl. A hölgy: De az emberi test! Egy embernek a vére! Az ur: De hisz akkor elmehetnék a klinikára, az operáló-terem ajtajába és ott napról-napra huszonnégy órát bőghetnék és zokoghatnék azon, hogy idegen emberek késekkel vágnak bele más idegen emberek húsába. Csak ne gondolkoznának maguk ilyen fölületesen! Hisz ez borzasztó! A hölgy: Úgy látom, kedves Csépi, hogy maga tényleg komisz ember. Az ur: Ön se emberismerő. E mogorva külső alatt érző szív dobog. Csuda, hogy ön is nem áll be azok közé, akik egyre azt vetik a szememre, hogy az öcsém özvegyét és árváit nem segélyezem. A hölgy: Hogyan? Hát ily előzmények után még ezt se tette meg ? Az ur: Hogyan? Hát jobb ember vagyok, ha minden elsején zöld cédulákat adok egy nő kezébe, mint ha nem adok? Ezek külsőségek, asszonyom, értse meg! A dolgoknak a mélyére kell nézni! Nem az ilyen látszatok a fontosak, hanem a szív, asszonyom a szív ! A gondolat! Az érzés! Önök sohse fogják megérteni a durva, de josziyü embereket! (Int egyet a kezével, mint aki azt mondja: “De hiszen én beszélhetek neked, te ezt soha nem fogod megérteni !” — és elégült mosollyal vegyül el a társaságban.) Citadella Szalonikiben.
