Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-02-06 / 3. szám

12. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. február 6. A durva, de jószívű ember. Irta: MOLNÁR FERENC. (Polgári Ízléssel berendezett szalon. Délután. Nagy tarsasag. “hive o'clock thea” — azaz: bat órakor kávé. Egy sarokban diskurál egy ur és egy hölgy.) A hölgy: Mert tudja, kedves Csépi, magaroi azt mondjak, Hogy rossz em­ber. Ks engem éraekeinek a rossz em­berek. Az ur: Az emberek rövidlátók, asz­­szonyom. .Énrám azt mondják, hogy rossz ember vagyok, mert a modo­rom egy kicsit katona«. Az emberek nem látják meg, hogy rendszerint az ilyen látszólag durva emberek a jószi­­vüek, s hogy a goromba daróc alatt melegen érzó szív dobog. A hölgy: Határozottan igaz. Az ur: A mézes-mázos szavú embe­rek rendszerint komiszok, ha tettre kerül a sor. Azok a bizonyos mogorva emberek pedig áldozatokat is tudnak hozni. A hölgy: Mily tragédia lehet pél­dául az óné. A családja is rossz em­bernek tartja. A felesege családja — pláne. És nem tudja nekik megmagya­rázni, hogy csalódnak? Az ur: Nagyon nehéz dolog ez, asz­­szonyom. Az emberek kicsinyesek. A sógorom elutazik Monorra, végrehaj­tani, mert ügyvéd. A nővérem kikiséri a pályaudvarra és olyanokat bőg, hogy csak úgy zug az üvegcsarnok. “Van nálad zsebkendő?” —■ “írjál!” “Vigyázz az utón!” — “Ülj arccal a mozdonynak!” és bőg, és bőg, és bőg. És mert én nem bőgök, hanem egysze­rűen azt mondom: szervusz, hát én komisz fráter vagyok. Mit csináljak? Én nem tudok ezen annyira megha­tódni, hogy valakinek a pofájára ugorj am, az ajkába harapjak és én nem látom be, hogy miért kell meg­csókolni azt, aki elutazik. Azzal, hogy benyálazom, nem sokat használok neki. A hölgy: Kissé erőteljesen fejezi ki magát. Az ur: Jobban szeretné, ha udvarias volnék és sima, mint a kígyó, mely alattomban harapja meg az embert? A hölgy: Igaza van. Folytassa Csépi. Az ur: A nagybátyám beteg. Elmen tem hozzá, megkérdeztem tőle: “hogy vagy?’’ — és slussz. A családom szem­rehányásokat tett ezért nekem. Állí­tólag Edus bácsit is be kellett volna nyálaznom és a kezét kellett volna szo­rongatnom. Azt is szememre vetet­ték, hogy le sem ültem nála. Hát az ember egy külön e célra készült fa­eszközre ráteszi a teste egy részét, azért jó ember? Hát állva nem lehetek jó ember? Folytatom. A sógoromék­­nál vacsoráztunk, s mikor elmentünk, a szobalánynak nem adtam borravalót. A feleségem azt mondta, hogy rossz ember vagyok. Hát ha egy darab ke­rek ércet beleteszek egy női kézbe, akkor jobb ember vagyok? A hölgy: No ez... Az ur: Ön se érti. Meghalt a nagy­­nénérn tavaly. A feleségem azt mond­ta: “Te rideg em'ber, nem is sírtál.” Hát mondja asszonyom, különb lélek vagyok én isten előtt, ha a nagynéném ravatalánál a szemem sarkából egv­­két milligramm sós váladékot izza­dok ki, mintha egyszerűen csak egy finom gúny mosolyra szorítkozom? Hát nem mindegy a Mindenhatónak, hogy én a szájamat lefelé görbítem, vagy fölfelé görbítem? Hát ezen mú­lik az ember értéké? Azt mondta a fe­leségem, hogy nem volt szép, hogy a ravatal mellett röhögtem. De hát ké­rem, a röhögést ép úgy a rekeszizom csinálja, mint a sirást. Hát most aszerint itélődik meg az én értékem, hogy a rekeszizom alulról fölfelé, vagy fölülről lefelé lökdösi a légzőcsö­vemet? Avagy nemesebb dolog-e a pi­rosra sirt orr a pirosra fagyott orrnál? vagy talán a fagyás is jó szívre mutat? Mi? A hölgy: No de nevetni épen... Az ur: Avagy teszem a múlt héten jön az öcsém. Aszondja: “Zsiga, ha nem adsz kölcsön száz koronát, el­viszik a bútoromat.” Nem adtam neki, a feleségem megint azt mondta, hogy szívtelen ember vagyok. Hát mond­juk: odaadtam volna neki a száz ko­ronát. Hát ez teszi jóvá, nemessé az embert, ha öt darab színesre festett darab papirt az egyik helyről a másik­ra tesz? Nem az érzés a fö? Nem az a fontos, amit a szív gondol? Ugy-e, ez a fontos? Hát akkor miért kívánták tőlem, hogy legyek meghatva azért, mert egy darab gömbölyű ólom a túl­zott légnyomástól oly erővel ütődött egy darab csontba, hogy azon átsza­ladt és behatolt egy lágy valamibe? Akkor azon is sírnom kellene, ha va­laki egy kanállal feltör egy lágy tojást és belenyúl. A hölgy: De az emberi test! Egy embernek a vére! Az ur: De hisz akkor elmehetnék a klinikára, az operáló-terem ajtajába és ott napról-napra huszonnégy órát bőghetnék és zokoghatnék azon, hogy idegen emberek késekkel vágnak bele más idegen emberek húsába. Csak ne gondolkoznának maguk ilyen fölülete­­sen! Hisz ez borzasztó! A hölgy: Úgy látom, kedves Csépi, hogy maga tényleg komisz ember. Az ur: Ön se emberismerő. E mo­gorva külső alatt érző szív dobog. Csuda, hogy ön is nem áll be azok közé, akik egyre azt vetik a szemem­re, hogy az öcsém özvegyét és árváit nem segélyezem. A hölgy: Hogyan? Hát ily előzmé­nyek után még ezt se tette meg ? Az ur: Hogyan? Hát jobb ember vagyok, ha minden elsején zöld cédu­lákat adok egy nő kezébe, mint ha nem adok? Ezek külsőségek, asszo­nyom, értse meg! A dolgoknak a mé­lyére kell nézni! Nem az ilyen látsza­tok a fontosak, hanem a szív, asszo­nyom a szív ! A gondolat! Az érzés! Önök sohse fogják megérteni a dur­va, de josziyü embereket! (Int egyet a kezével, mint aki azt mondja: “De hiszen én beszélhetek neked, te ezt soha nem fogod megér­teni !” — és elégült mosollyal vegyül el a társaságban.) Citadella Szalonikiben.

Next

/
Thumbnails
Contents